Egy magyarlakta faluban, ahol a gyerek nemigen hall a környezetében szerb szót, megszenved az államnyelvvel. Már csak azért is, mert nemrégen még úgy tanították a szerbet (talán azóta valami változott), mintha ismernénk azt, csak utólag a nyelvtan majd megmagyarázza, hogy miért kell úgy mondani, ahogyan.
A gyerek pedig kezdetben a saját neméhez igazodva tanulja meg a nyelvtani nemeket is, és hát a lányok női önérzetét semmibe véve úgy beszél, de inkább gagyog róluk/velük is, mintha fiúk lennének. Gondolom, ez fordítva is igaz.
Bezzeg a revolúciós evolúciónk rövidesen kedvező változást hoz ilyen téren is. A társadalmakat a nemi zagyvaság felé terelve itt-ott elkezdték a nyelvet is megreformálni: ha valakiből nem tudod kinézni a nemét, nehogy úgy járj, mint mi gyerekkorunkban (pedig akkor ki tudtuk nézni), úgy beszélj a lányról, mintha fiú lenne. (Akkoriban még röhejt váltott volna ki, ha a fiú olyan személyes névmást használ, amiből az derül ki, hogy fiúba szerelmes.) Tehát próbálgatják Nyugaton valamiképp semlegesíteni a nemeket, kikerülni, áthidalni.
Alighanem sok évtized elmúlik, amíg a nyelv megadja magát. Mi, magyarok pedig régóta lovon vagyunk: bármennyire is maradinak bélyegeznek bennünket, már ezer esztendeje láttuk a huszonegyedik századi jövőt, és a mostani vacakolás helyett idejében demokratizáltuk a magyart.
