XVI. Lajos francia király lefejezése az 1789-után történteknek nemcsak tragikus és a forradalmak szokásos kegyetlenségét tükröző központi fontosságú eseménye volt, hanem messze hangzó üzenettel bíró jelképes erejű momentum is egyúttal. A törvényes uralkodót megölve jelképesen a középkori szellemiség, gondolkodásmód utolsó újkori maradványát végezték ki a forradalom hóhérai reményeik szerint mindörökre. Újdonsült voltával még a kivégzőeszköz, a guilletone is az új kor hajnalhasadását szimbolizálta.
A királygyilkosok úgy vélhették, hogy az uralkodó eltávolításával a világi hatalom iránt az alattvalók részéről érzett szent tisztelet utolsó maradványát tüntetik el: a szakralitásnak még e végletesen elvilágiasodott utolsó emlékétől is megszabadítják az általuk üdvözíteni akart világot. A papok, szerzetesek és apácák gyilkosaiként pedig azt érezhették, hogy a szent hatalom köntöse mögé bújtatott helyi világi hatalmasságokat, a középkori világrend élő múmiáit tüntetik el a színről.
S ki vette át ezután a papok és az uralkodó helyét? Gyilkosaik, akik felkent vezetőknek tekintve magukat egyik napról a másikra úgy kezdtek el viselkedni, mintha a nép koronázatlan királyai és stólát nem hordó gyóntatópapjai lennének.
