– Nem tudom, majd valamit korlátoznak megint… Nem érdekel – hallottam, ahogy az egyik ismerős kifejti véleményét a haverjának az utcán.
Azonnal tudtam, hogy miről beszélnek. Nem lett volna nehéz bekapcsolódni, hiszen másfél éve másról sem szól a fáma.
Vagyis, értik…
Ilyen beszélgetésfoszlányokból jövök rá igazán arra, hogy a vírushelyzet mennyire kihat az életünkre. A korlátozott mozgástér, az állandó bizonytalanság egy meglehetősen kényelmetlen mókuskerékbe kerget mindenkit, ahol a fogakat már legtöbb esetben nem is a félelem hajtja meg, hanem a megszokás.
A minap hallottam egy olyan esetet is, ahol a gyerek azért sírt, mert el kell járniuk az iskolába, nem lehet otthonról tanulni.
Nem tudom... Gyerekkoromban én sem voltam teljesen oda az iskoláért, viszont eljártam, már csak azért is, mert ha szegény apámmal összefutottam volna a házban a délelőtt folyamán, akkora taslit kaptam volna tőle, hogy leestek volna a szeplők az arcomról.
Sőt, jól emlékszem, mi csak akkor nem mentünk iskolába, amikor gyengített urániummal bombáztak bennünket…
