A jelenkor embere meg van győződve arról, hogy az esze elidegeníthetetlenül az övé, és a gondolatai eltulajdoníthatatlanul a sajátjai. Szellemi birtokának tekinti leírt gondolatait, amit szerzői jogvédelem illet.
A vallásos korszakok lelkileg érett embere csak nevetett volna ezen a megveszekedett birtoklásvágyon, amely nemcsak a kertjét és a házát övezi áthatolhatatlan fallal, hanem még a fejéből kipattant gondolatokat is. Ma azt hisszük, hogy velük hozzuk létre az értelmet, holott fordítva van: gondolataink – ha értelmesek – a szellemből fakadnak, és ez a szellem minden gondolkodni képes lénynek a közös forrása. Egyetlenegy van belőle: nem lehet megsokszorosítani, csak osztozni belőle. Vagy nem.
Ha pedig a szellemből mint közös forrásból származik a rajtunk mint közvetítőn átfutó gondolat, akkor minek azt annak a nevéhez társítani, akinek a szerepe a megszólaltatásában pusztán csak az átvitel? És az átszínezés. Vagy a kiforgatás.
A történelem előtti korban emiatt a meglátás miatt ismeretlennek számított az önálló, névvel nevezett szerzőség. Kálidászából ki tudja, hány volt, s ki ismeri Homérosz igazi kilétét? Ki mondhatná meg, hogy név szerint ki költötte a magyar népdalokat, e nem kevésbé páratlan remekműveket?
A reneszánsz énközpontúságra áttérő fordulata óta az ismeretlen szerzőség számít ismeretlennek, sokak szemében egyenesen őrültségnek. Ez is jól mutatja, hogy egy feje tetejére állt, bolond korban élünk.
