Most már szinte minden szomszéd gyerek iskolába jár. Akik még tavaly az oviban játszadoztak, idén már ők is elsőbe indultak. Szoros barátság lévén közöttük, alig várták, hogy reggelente mind együtt mehessenek az iskolába. Hét óra öt perckor a sarkon gyülekeznek, majd a másik utcán végigvonulva házanként csatlakoznak hozzájuk a többiek. Vihorásznak, nevetgélnek, örülnek egymásnak. Akik már nagynak számítanak, vagyis a harmadikosok és a negyedikesek, anyáskodva rendezgetik a kis elsősöket. Előreterelik őket, irányítják, hogy melyik átkelőn menjenek át a forgalmas utcán, és egyéb fontos tudnivalókkal is ellátják a kicsiket. A testvérek külön odafigyelnek a kishúgukra, ők még inkább felelősnek érzik magukat azért, hogy az iskolával és az odáig vezető út rejtelmeivel még csak most ismerkedő tesó biztosan jól érezze magát az új körülmények között.
Mi, szülők valójában csak dísznek kullogunk mögöttük. Látjuk, hogy a rendszer olajozottan működik nélkülünk is, és mi csak azért tartunk velük, mert gyönyörködünk bennük, osztozni szeretnénk a gyermekkornak ezekben a szép és emlékezetes pillanataiban, és örökre az emlékeink közé akarjuk zárni őket.
