Írhatnám, hogy én még olyan veszélyesnek hitt, idegesítő, hegyvidéki szerpentines úton soha életemben nem utaztam, mint az idén nyáron Dél-Albániában a Jón-tenger partján elhelyezkedő Saranda felé vezető utolsó ötven kilométeren. Hegy, szakadék, keskeny, kanyargó út, semmilyen védőbarikád, csak néhány sötétben fénylő oszlopocska, ami éppen hogy jelzi, milyen irányba fog most kanyarodni az aszfalt. Külön javított az élményen az, hogy késő este, sötétben értünk erre a szakaszra. Az azt megelőző pihenőhelyen – talán sejtve, hogy az igazi még hátra van – egy helybelit megkérdeztünk, milyen az út innen Sarandáig. Röviden ennyit válaszolt: kiváló. A kiváló minősítést meglehetősen nagy fenntartásokkal kell kezelni...
Írhatnám, hogy ez volt a legveszélyesebb, ha előző évben nem kocsikáztam volna Neum felé a határátlépési szigorítások miatt kizárólag a boszniai utakon. Ez volt ám az igazi élmény! Azon az úton kis oszlopok sincsenek, sóder és hegyről leomlott törmelék viszont annál több. Lyukakkal teli út, minden modern kori jelzést és biztonsági megoldást nélkülözve, utoljára Tito idejében foltozva. Na, ehhez képest a sarandai valóságos autósztráda. Neum felé haladva ezen az úton a harmincas kétszáznak tűnt. Saranda felé haladva csak százasnak.
Jövőre talán egy autóút melletti kis tengerparti településen kellene nyaralni…
