Inni akarok és cigizni! – jelentette ki türelmetlen határozottsággal barátom, akit sokszor csak fakírnak szólítok, mivel több esztendeje vegetáriánus, szenvedélymentes és önmegtartóztató létfilozófiára váltott. Kijelentése ebből adódóan csaknem olyan hatást keltett, mintha egy buddhista szerzetes közölte volna, hogy haladéktalanul szakít aszkéta életvitelével, s hedonista lesz.
Mentségére legyen, eme meghökkentő pálfordulása akkor következett be, amikor 18 órányi buszozás után, az Olaszországot Franciaországgal összekötő Fréjus alagút közelében hosszan kígyózó kocsisor végére értünk, s nyilvánvalóvá vált, itt legalább másfél órát fogunk araszolgatni.
A domborzatot leszámítva olyan volt ez, mint hétvégeként Röszkénél, ahol egy évvel e fenti eset előtt fiam állt meg áfa-papírokat intézni, s merészelte megkérdezni a magyar vámostól: az adott űrlap mezejébe valóban a vásárolt kütyü szériaszámát kell-e írnia, csupán azért, hogy biztos legyen benne, nem téved.
– Attól, hogy lábban béna vagy, fejben még nem kéne annak lenned – hangzott a válasz. (Fiam éppen mankókkal járt, viszonylag frissen műtött súlyos combtörése okán.) Semmit sem szólt, pedig … Nyilván jól tette, mert ha netalán ott vagyok... Nem tudom, lehet a döbbenettől magam is „lebénultam” volna, de aligha hagyom szó nélkül.
Addig feltételezni sem mertem, hogy létezhet ennyire ocsmány, más szerencsétlenségéből gúnyt űző szemtelen söpredék. Ráadásul vámtisztviselő képében.
