Soha ne ítélj első látásra! Hallottam már ezt a közhelyszerű jó tanácsot, mégsem olyan könnyű az embernek minden meglepetésszerű alkalomkor maradéktalanul ebben a szellemben eljárni.
Mit tehet az ember fia, amikor a vártnál hosszabb ideig tartó utat követően végre – fáradtan és kiéhezve – odaér úti céljának a végére, s a szálláshely elfoglalása alatt sem tud már másra gondolni, mint hogy azonnal energiapótlásra van szüksége. Már a mosdó feletti frissítő arcmosás alatt is annak az étteremnek a nevét ismételgeti magában, amelyet még az út során kiszemelt a Google áldásos Maps appján, elégedetten vette tudomásul, hogy majd ötcsillagos az értékelés, meg főleg azt, hogy a szálláshoz tényleg csak egy pár lépésre van. Ráadásul még dolgozik is, pedig este van, hatalmas segítség ez az éhes embernek az égiektől, idegenben.
Kulcsátvétel, csomaglerakás. Indulás az ötcsillagoshoz. Meglátom az „éttermet”. Hát, talán ha kifőzdének mondom, akkor az már nem akkora túlzás. De azért még mindig az. Csak, a vakolat már alaposan lehullott. A falak sárgák, vagy sárgák voltak régen, ma már inkább hókák, ahol nincs festék, ott meg egyenesen szürkésfehérek. Az egész hely igazán távol áll a bizalomgerjesztő melléknév jelentéstartalmának megfelelő érzéstől. Belépjek-e egyáltalán? Milyen lehet itt a kaja? Még nem is váltottam pénzt, vajon elfogadnak itt bankkártyát? Elmosolyodok magamban e bohó felvetésre.
Éhes vagyok, betérek. Nem épp tiszta, nem épp új, de a mosoly széles a pult mögött. Borsófőzelék, rántott hús. Egészen finom. Vagy csak túl éhes voltam? Kártyát elfogadnak-e, kérdem, még rendelés előtt, kimeredő szemekre számítva. Persze, felelik, s feldobják a pultra a masinát. Érintős!
Jóllakottan, csodálkozva távozom. Soha ne ítélj a külsőségek alapján, gondolom magamban.
