Szinte vége az évnek. A hosszúra nyúlt ősz után most hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy nyakunkon az év végi hajrá a munkahelyen, és a temérdek feladat meg a karácsonyra való lélekmelengető felkészülés, ráhangolódás között nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt.
Fáradtabbnak, idegesebbnek érezhetjük magunkat az átlagosnál, szürke, hideg az idő, támadnak vírusok, és csak érkeznek a pluszfeladatok, bővül a lista, száz dolgot kellene megoldani, bekészíteni, hogy mire elérkezik az ünnep, minden együtt legyen.
S közben valójában csak egyre vágyunk: egy nap, vagy csak néhány óra nyugalomra, amikor nem az előttünk tornyosuló, megoldásra váró feladatok kattognak a fejünkben, hanem csak úgy elvagyunk, vastag zokniban olvasgatva a meleg szobában, vagy éppen egy nagy séta után jól átfagyva egy finom teát, forralt bort szürcsölgetünk szeretteink körében.
Ezért volt régen jó nagycsaládban élni, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata, ki főzött, ki sütött, kire a beszerzés várt, s közben a napi teendőket is megosztották. A külsőségekre sem adtak ennyit, nem tartott hetekig a karácsonyi láz. A ma már mindenhonnan támadó csilivili reklámok az ideális ünnepről, ünnepi készülődésről sem zavartak bele a családok hangulatába. A külső világ helyett jobban egymásra figyelt a szülő, a nagyszülő és a gyerekek. Úgy volt a legjobb, ahogyan ki-ki megengedhette magának az ajándékozást, de teljesen természetes volt, hogy két-három generáció együtt gondolkodva, egymást segítve készült az ünnepre, és együtt ült a karácsonyi asztal körül.
