Az ember hat X-szel a háta mögött már bölcselkedhet: „bezzeg, amikor mi voltunk gyerekek” akkoriban a tél volt, a tél. Decemberben leesett a hó és március végéig el sem kezdett olvadni. A felsőhegyi domb leglejtősebb részén található a temető, ami a szánkózásra a legalkalmasabb. A sírok között nyílegyenesen felfelé vezető gyalogösvény már néhány lecsúszás után igazi szánkópályává változott. A sok gyerek hamar keményre taposta a pályát és csakúgy repültek a ródlik lefelé. A rozoga léckerítéses temetőkaput félre toltuk, ügyet sem vetve a rozsdás FELTÁMADUNK feliratára. Még jobban feltámadt a gyereksereg szánkózó kedve. A hó akkoriban nem is volt hideg. A lejtő alján a kocsiút állította meg a szánkók száguldását, bár gyakorta már a partoldalban felborult a szánkó, hiszen a hóban hemperegni élmény! Észre sem vettük, hogy átázott a gúnyánk. A sokadik lecsúszás és a partra kaptatástól a kipirult arcokon, a meleg és szőrös báránybőr sapka alól gyöngyöztek elő a verejtékcseppek. Akkor tapasztaltam csak meg igazán, hogy milyen hasznos ruhadarab a bundasapka. A nagyobb sebesség érdekében a szánkón hasra fekve, fejjel előre siklottam alá. A szédítő iramú lesiklást valahol félúton az egyik kőkereszt állította meg. Félre csúszott a szán, és fejjel neki rohantam az egyik felmenőm (Felsőhegyen mindenki mindenkinek a rokona) síremlékének. Megfejeltem a kőkeresztet. Ezer szerencse, hogy a bundasapka, mint valami bukó sisak, enyhítette az ütés erejét. Kisé kótyagosan, jókora piros dudorral a homlokomon, megúsztam a szánkóbalesetet.
