Két hétéves hittanos fellépésre tartva beszélget. Én kísérem őket, de nem zavarom meg a beszélgetésüket, csak fülelek, mivel érdekes témát feszegetnek. Úgy teszek, mintha nem is hallanám, miről társalognak, de nagyon kíváncsi vagyok.
– Tegnap feldíszítettük anyával a karácsonyfát.
– Tényleg? Hozzátok már hozta?
– El se vitte. Három éve hozta, és azóta nálunk van, anya valahová elraktározza egész évben.
– Nálunk el szokta vinni, és karácsony előtt hozza megint, és a konyhában teszi le. Szerintem különben ugyanazt hozza mindig vissza, mert mindig ugyanúgy néz ki. Nálatok a díszeket elviszi?
– Nem, mi rakjuk rá a fára.
– Nálunk is otthagyja, és mi rakjuk rá a gömböket.
Aztán nem esett több szó a karácsonyfáról, a lényeget letárgyalták. Az ajándékot még természetes, hogy a Jézuska hozza, csak a fa körül voltak tisztázandó kérdések. Azon csodálkoztam, hogy az én gyermekem nem kérdezte meg tőlem azonnal, hogy a mi fánkat miért viszi el a Jézuska, a szomszédban meg miért hagyja ott, és már a nyelvemen volt, hogy megmondom, a mi műfenyőnk is a szekrény tetején van, de befogtam a számat, hiszen ezek szerint benne még él a csoda és hiszi, hogy a fát a Jézuska hozza. Lehet, hogy már nem teljes a bizonyossága, de még hinni akar benne, és ezt nem szabad szertefoszlatni.
