Aki mára nem vásárolta meg a karácsonyfáját, annak bizonyára volt odahaza műanyag fenyője. Ez utóbbi, praktikus megoldás, nem kell hazacipelni, nem hullajtja el a leveleit, az ünnep múltán nem kell eszelni, hogy mi legyen vele, ráadásul környezetkímélő. Ami nem is annyira biztos. A kutatások arra utalnak, hogy a műfenyő előállítása semmivel se „zöldebb” megoldás az élőfenyő-állításnál.
Ráadásul a műanyagból öntött fenyőutánzat nem pótolja a valódi karácsonyfa hangulatát, illatát, még ha többet is kell vele foglalkozni. Amióta kitalálták a töves fenyő árusítását, megszületett a közbülső megoldás. Nem kell életközegéből eltávolítva megölni a karácsonyfát. Igaz, a tövestől visszaültetett fenyő nem valószínű, hogy újra megered, de bár esélyt kap a túlélésre. Az ünnepek előtt a belgrádi kertészet fölhívásban kérte, hogy a piacokon csupán töves fenyőket árusítsanak.
De hát Zomborban miért lenne így? A város önkormányzata jelentős fásításokat végez költségvetési eszközökből, az egyik közvállalata programot hirdetett a töves fenyők ünnepek utáni visszaültetésére, hogy egy új parkot neveljenek ki, a másik közvállalat ugyanakkor lezárt egy utcát a városközpontban, hogy a fenyőárusok ott kínálhassák portékájukat. Mondanom sem kell, kivágott fákat. Ezek a fenyők nem rendelkeznek sem származási sem növény-egészségügyi tanúsítvánnyal, nem tudható, hogy eleve karácsonyfának nevelték a csemetéket, vagy valahol illegálisan szerezték be őket.
Akár így, akár úgy, ezek az ünnep oltárán föláldozott növények átlagosan öt évig cseperedtek valahol, kivágásuk után legfeljebb két hónappal teljesen elszáradnak. Egy kétméteres példány agóniáját napi 3–4 deci víz ugyan meghosszabbíthatja, de a végeredmény ugyanaz.
Bizonyára nem vagyok normális, egyetlen fenyőcske sorsa fölött aggódom, miközben erdők ezer hektárjai válnak a tűz martalékává világszerte. De én ezért az egy fenyőcskéért vállaltam felelősséget, amikor tövestől megvettem.
