Az észak-bácskai, többségében magyar lakta községek falvaiban, mint amilyen a szülőfalum, Felsőhegy, mutatóba is alig akad szerb lakos. Az iskolai szerbnyelvoktatás nem sokat ér, ha a nebulók a mindennapi életben nem gyakorolják az államnyelvet. Ötödikes suhancként, a téli szünidőben szervezetten elvittek bennünket Kamancra (Sremska Kamenica) nyelvet tanulni.
Halvány emlékképeimben visszatér a kamanci téli szünidő, a vendégül látó család értelmiségi foglalkozású lehetett. A családnak velem egyidős gyermeke volt, aki mellé „beosztottak” nyelvet tanulni. A tíz nap alatt ugyan nem sok ragadt rám az államnyelvből, de tanúságos volt a Fruška gora lábánál eltöltött időszak. Hó nem igazán volt akkor sem, de a kamanci parkban befagyott tavacskák jegén vígan csúszkáltunk, nem is akár hogyan, hanem mezítláb. Úgy betüzesedett a talpunk, hogy se hideget, se fájdalmat nem éreztünk. Sokat kószáltunk a környéken.
A vendéglátómnál találkoztam életemben először– falusi parasztgyerek a városban – vízöblítős, lehúzható WC-vel. Fél évszázad távlatából is jól emlékszem rá, hogy amikor éjjel ki kellett mennem, egyszerűen nem mertem meghúzni a láncot. Ijesztő volt számomra a falra szerelt WC-tartályból, az éjszaka csendjében hangos robajjal, lezúduló víz. Attól tartottam, hogy felébrednek a háziak a zajra. Gyerekésszel nem gondoltam, hogy számukra mindez már megszokottnak számít. A fürdőszobában találtam egy edényt, amibe vizet engedtem a csapból, és azzal öblítettem le a kagylót.
Vendéglátómmal, Darkóval, időről időre összetűzésbe kerültünk a szomszéd szerb gyerekekkel. Vagy ők dobáltak meg bennünket a falon keresztül, vagy pedig mi zúdítottunk rájuk kőzáport. Csak jóval később döbbentem rá, hogy az én házigazdáim nem is szerbek voltak, hanem horvátok. Én tulajdonképpen horvát nyelvet mentem tanulni Kamancra, és már ötven évvel ezelőtt is, horvát–szerb konfliktusba keveredtem az újdonsült horvát játszópajtásom oldalán, akivel néhány szóból is jól megértettük egymást.
