Amint beköszöntött az új esztendő, megdrágult a cigaretta. Amint tavaly ezt a sajtó megtudta, mintha nem így történne minden év elején, nagydobra verte és vezető hírként kezelte. Nagy dolog, mondom én, mert sem engem, se a családi költségvetést nem érinti az áremelés. Úgy négy és fél évtizeden keresztül keményen cigarettáztam, aztán több mint másfél éve, egyik napról a másikra elhagytam. Nem egészségügyi megfontolásból, nem fogadalomból, csak úgy. Kinőttem, többé nem volt érdekes. A családban meg soha senki más nem dohányzott. Megboldogult apámat kivéve. Ő mesélte, hogy a második világháború után az ifjúsági munkaakciókon résztvevők 200 szálas csomagolásban, fejadagként kapták a legfinomabb egyiptomi és holland dohányokból készült cigarettákat, amelyeknek kereskedelmi értéke is magas volt a munkaakciósok között.
Arról jutott eszembe ez a történet, hogy bármi más drágulásakor nem látok ekkora hírverést: áram, benzin, tej, hús, oké, de a cigaretta?
Nagyapám Birkenauban volt hadifogoly, neki is akadt mesélnivalója a cigaretta eszmei és anyagi értékéről. Rendes katonai szolgálatom alatt senkit se érdekelt, ki dohányzik és miből, csak a körletet kellett megtisztítani a csikkektől. Bezzeg, amikor tartalékosként belerángattak a kilencvenes évek harci műveleteibe, ismét a fejadag részévé vált a cigaretta. Ha étel, vagy víz nem is érkezett időben, a napi két paklit mindenki megkapta. Ha kérte, ha nem. Persze mindenki elvette, mert aki nem élt vele, elcserélhette bármire. Mint például a római korban, amikor a katonák alkalmanként sóban (a föld fehér aranyában) kapták meg a zsoldjukat, ami tetemes értéket képviselt, és gondolom, a drágulást követően ma egy pakli cigaretta se kismiska.
Csak azt nem értem, hogy ha a só drágul, az senkit se érdekel, de a cigaretta áremelése nemzeti tragédia.
