Vettem magamnak egy kukkert. Nem, nem a szomszéd lányokat akarom vele lesni, amint topleszben fürdenek a medencében, de végül, erre is jó. Több száz méterről is az orrom elé hozná a bájos idomokat, úgyhogy leselkedésre sokkal jobb volna, mintha odaosonnék a kerítéséhez, amely mögött a két véreb leselkedik. Nem, nem erre kell a távcső, hanem a madarakat, a mókusokat szeretném megfigyelni vele. Nemrég ugyanis egy harkály kopácsolt a közeli fán. Nem akartam munkájában megzavarni, a filagória alól lestem, mit csinál, de nem mehettem közelébe, mert elriasztom. Ekkor döntöttem, hogy veszek egy kukkert. Azóta is lesem a fakopáncsot, de hiába. Biztosan kivadászta a közeli fa vastag ágából az összes kukacot. Sebaj, majd egyszer ismét megjelenik, én készenlétben állok.
Úgy, ahogy a természetfotósok is készenlétben állnak vermükben, amikor egy-egy madarat próbálnak lencsevégre kapni. Néha egész nap csücsülnek szótlanul, mozdulatlanul, hogy elkészülhessen a fotó. Amikor végül közelükbe kerül az „áldozat”, még a levegőt is visszafojtják. Egy-két kattanás, a madár elrepül, a fénykép megvan. Lehet, hogy csupán egy pillanat az egész, de ez a pillanat a türelmes szerzőnek a világ rangos fotópályázatain akár díjat is hozhat.
Előttem az újság, lapozgatom, miközben várom a harkályt. Minden oldalról politikusok néznek vissza rám. Mosolyognak, ölelkeznek, puszilkodnak, sőt csókolódznak. Rangosak, kevésbé rangosak. Ahhoz, hogy lencsevégre kapják őket, nem kell lesben állni, feltéve, ha a fotós nem paparazzó, azaz lesifotós, és a magánéletükbe akar bekukkantani. De ez más, ez már vetekszik a természetfotózással.
