A múltkor megdöbbentem azon a Tanjug-híren, miszerint óriási rakományokkal érkeznek, akár több ezer kilométerről a fagyasztott, félkész kenyerek Szerbiába, mert szakképzett pékek híján, a pékségek csak így tudják fenntartani a folyamatosságot egy-egy termék kapcsán. Én már évtizedek óta dörmögök, mert a környéken nem tudok hagyományos, kovászos kenyeret találni, így amikor gyermekkorom ízeit akarom visszaidézni, Magyarországra kell utaznom, mert ott néhány élménypékségben még elvétve akad ilyen finomság, melyhez egy kis pecsenyezsír, vagy jó szilvalekvár is elég.
Szombaton aztán újabb csalódás ért. Húslevest akartam főzni, s hát mivel városban tyúkot nem lehet venni a piacon, hát csirke lett belőle. Került abba lába, feje, zúzája, meg minden más, ami kell egy jó sárgaleveshez, de akármennyire is leszedtem a habját, a vöröshagymán rajtahagytam a haját, lassú tűzön pötyögtettem, nem lett aranysárga, hanem csak olyan, mint a kifakult bizsu, a hamis arany.
Nem tudom, önök hogy vannak vele, de az ilyenből még jóízűt sem tudok enni. Ezért két lehetőség van: vagy teszek bele egy csipet sáfrányt (ha majd egyszer gazdag leszek...), vagy ismét felhívom falun élő haveromat, s kapirgálós után nézek, olyat, aminek a zsírja és a bőre tényleg aranysárga...
