Ha letakarom az egyik szemem, és megnyomom a másik belső oldalát, mintha ki szeretném bökni, előbukkan egy élénkfekete pont a látómezőm ellentétes felső sarkában. Mint a régi, szalagról vetített mozifilmek felvillanó, apró pöttyei. Szinte hallom a vetítőgép kattogását.
A lét eseményeit kétféle hozzáállással lehet átélni, és legtöbbször ennek a kettőnek a keveréke, ami sorsunk egészét alakítja. Egyik attitűdöt sem lehet maradéktalanul megvalósítani, ha mégis, az végzetes következményekkel jár.
Az egyik véglet, amikor minden tettünket irányítani akarjuk. Sőt: olyan folyamatokat is irányítani akarunk, amelyeket képtelenek vagyunk befolyásolni, és ezzel tisztában is vagyunk. Ennek a folyamatnak az abszurd csúcsa, amikor olyan eseményekre is hatással akarunk lenni, amelyeket képtelenek vagyunk irányítani, ráadásul egyébként sincs következménye ránk. A látszólagos tehetetlenséget, a világrend felbomlását nem lehet ép ésszel felfogni, ez a csúszda az őrületbe vezet.
A másik végletes hozzáállás, amikor minden eseményt elszenvedőként látunk, és úgy érezzük, semmiféle beleszólásunk nincs a külső folyamatokba. Semmire sem tartjuk képesnek magunkat, bármilyen változás tőlünk független. Minden történést úgy figyelünk, mint egy mozifilmet, amelyben saját szerepünket sem mi írjuk. Ez a csúszda a gyötrő kiszolgáltatottságérzésen át, a végtelen szorongásba vezet.
