Nagy az Isten állatkertje. Azt szoktam mondani nemes egyszerűséggel, hogy ennyi lökött ember soha korábban nem futkározott a nagy világban, mint mostanság. Vannak, akik megkergült egérként pörgetik az élet mókuskerekét, mások magukba roskadva ábrándoznak, az utcán hangosan beszélik meg önmagukkal a problémáikat, vedelik az alkoholt, nyomatják a drogot, lemészárolják egymást, úgy közlekednek, mintha ők találták volna fel a közlekedési szabályokat, amelyekhez mindenki másnak igazodnia kell.
Fogy a nyugtató, az altató, a hangulatjavító. Derekasan, szegény pszichológusok meg pszichiáterek már régen belefáradtak a gyógyításba. A hagyományos kezelési módok mellett nem újdonság a művészetterápia, ezen belül a nyelvi kötődésű biblioterápia, annak pedig felénk a legismertebb ága, a meseterápia.
Na de hogy verseket írjanak fel terápiás céllal, azért nem mindennapi gyakorlat. A világ első verspatikáját Deborah Alma brit költőnő működteti egy nyugat-angliai városban. A verspatikus szerint a terápiája oldja a feszültséget, a stresszt, csökkenti a fáradtságot, sőt, szerelmi problémákkal szemben is hatékony. Hinnünk kell neki, hiszen évekig dolgozott terapeutaként elmebajjal diagnosztizált betegekkel. Most is meghallgatja a pácienseket, majd felírja számukra a versterápiát, és hazaküldi őket gyógyulni.
A híradás arról nem szól, hogy mit kóstál egy ilyen poétai vizsgálat meg a terápia, arról viszont igen, hogy a világ egyetlen verspatikájának van saját mentőautója és sürgősségi költője.
