A Duna Újvidéknél (Halász Gyula felvétele)
Nem tudom, hanyadszorra fogok már neki, hogy szülőföldem legfontosabb jellegadó természeti csodájáról, a Dunáról írjak. Október derekán egészen más arcát mutatja a nagy folyó és a közvetlen környezete, mint az év más szakaszában, éppen, mint egy ember. Ami azonban a minapi kirándulásom alkalmával különös volt, hogy a szokatlanul szép időjárás és a még mindig a zöld alapszíneibe öltözött természet a vízzel együtt olyan hangulatot keltett, mintha nem is ősz lenne. Elképzeltem, mi lenne az elsődleges benyomásom, ha néhány percre kikapcsolnám hőérzetemet és „évszakérzetemet”, és csak a látványra összpontosítanék. Valószínűleg hamar fürödni támadt volna kedvem, hiszen a napfény és a víz csillogása ugyanolyan októberben is, mint júliusban, az élet körforgásának állomásai pedig csak számunkra tűnnek hosszú folyamatoknak. Ezek csak szempillantások egy ekkora lény életében.
Egyébként szokatlanul magas volt a vízállás, a part menti fák törzsét helyenként a méteres víz takarta el. Olyan ilyenkor ez az árterület, mintha csak maga a folyó szelleme üzenne: minden energia belőlem származik, minden, aki belőlem meríti önmaga életerejét, egyúttal tőlem függ, és elnyelem azt, ami hatalmamban áll, és ez a hatalmam közel végtelen. Valóban, az egész vidék a Duna miatt az, ami, és a nagy folyó nélkül talán kopár puszta lenne, kies, elhagyott vidék, egy zug az Isten háta mögött – így pedig Isten udvara.
