Tisztelt Pósa atya!
Régóta olvasom a sorait és most úgy döntöttem kérdezek én is.
Számomra visszatetsző a szolga/szolgálni szó: cselédet értek alatta, akit nem becsülnek, csak használnak, kihasználnak. Alacsonyabb rangú személyt értek alatta, akinek van parancsolója.
Mostanában felfigyeltem arra, hogy egyházi körökben pozitívan használják a szolgálni szót. „Szolgálni szeretetből” – ilyesmiket hallok. Ez most nem fér össze a bennem eddig kialakult véleménnyel. Mi a jó abban, ha valaki szolgál? Ki szereti azt, ha parancsolnak neki? Szerintem nincs olyan.
Segítene, hogy ezt megértsem? Köszönöm. Amanda
Ha a szolga alacsonyabb rendű személyt jelentene, akkor az embernek úrnak kellene születnie, vagy mindenképpen úrrá kellene válnia, hogy felsőbbrendű személy lehessen. De hát nagyon kevesen születnek úrnak, és nagyon kevésnek sikerül úrrá válnia, ezért az óriási többségnek el kellene fogadnia, hogy ők, mivel nem uralkodhatnak, alacsonyabb rendű lények. Azonban, mivel az ember értékét nem a társadalmi pozíció adja, hanem maga az emberi mivolt, az emberi méltóság, ezért a sok-sok szolgáló ember nem érzi magát kisebbrendűnek az uralkodókhoz viszonyítva.
Aki úrnak születik (dúsgazdag szülők gyermeként), meg akinek sikerült úrrá lennie (hatalmi pozícióra jutnia), annak szolgákra van szüksége, mert az uraság csak akkor uraság, ha vannak szolgái. A valóság az, hogy az urak szolgákká és cselédekké teszik embertársaikat. Az evangélium erről kifejezetten beszél: „Akiket a nemzetek fejedelemnek tekintenek, azok uralkodna rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak fölöttük.” (Mk 10,42) Ám, ha uralkodnak, hatalmaskodnak fölöttük, akkor ez zsarnokoskodást jelent, a zsarnok pedig nem felsőbbrendű személy, hanem alacsonyabb rendű, egy szóval hitvány gazember.
Ha nem lenne semmi jó abban, ha valaki szolgál, akkor valami nagyon rossz kellene hogy legyen, ha az apa, anya szolgál a családjának, ha a munkás szolgál a munkaadójának, ha az állampolgár szolgál az államának. Ennek az ellenkezője az igaz: a lehető legjobb dolog, ha az anya, apa gondoskodik a gyerekeiről, ha munkás lelkiismeretesen végzi a munkáját, ha a polgár teljesíti minden állampolgári kötelességét. A szolgáló szülők boldog családot alapítanak, a szorgalmas munkás virágzó vállalatot tart fenn, a becsületes állampolgár igazságos társadalmat teremt. Viszont, a lehető legrosszabb dolog az, ha egy családnak nincs gondviselője, ha egy vállalatnak nincsenek hűséges dolgozói, ha egy országnak nincsenek tisztességes polgárai. Ugyanakkor, a lehető legjobb dolog, ha a családnak, a vállalatnak, a társadalomnak vannak szolgái, munkásai, építői.
De ki szereti, ha parancsolnak neki? Egyáltalán van-e olyan ember, aki ezt szereti?
Van ilyen ember. Az, aki dolgozni akar. Parancsra, parancssorozatra minden munkavégzésnél szükség van. Egy főnöknek az a szolgálata, hogy megmondja a munkavégzés szabályait, megadja minden műveletre a pontos utasítást. Meg kell parancsolnia, hogy mit hogyan kell csinálni. A munkát irányítania kell, és az irányítást parancsokban, egyértelmű rendeletekben kell megadnia. Ha nincs ilyen parancs, akkor miért fogjon hozzá az ember egy nehéz munkához, egy fárasztó szolgálathoz, miért tartson ki benne, hogyan végezze azt helyesen? A parancsra tehát alapvető szükség van, és aki jó munkát akar végezni, az szükségnek tartja, hogy megkapja a munkavégzés minden parancsát.
Csak az nem szereti, hogy parancsoljanak neki, aki nem akar dolgozni, aki nem akar szolgálni, aki kénye-kedve szerint akar élni. Az ilyen ember a szolga szón csak cselédet ért, aki megfosztanak az önkényességétől, akit igazságtalanul használnak, kihasználnak, akivel kifejezetten manipulálnak. Azonban azzal, hogy ő nem akar senkinek és senkiért dolgozni, éppen ő manipulál másokkal, ő használ és kihasznál másokat az ő szolgálatára, ő teszi cseléddé embertársait. Tehát azt, amit nem szeret, vagyis hogy parancsoljanak neki, ő teszi másokkal, ő parancsol sokaknak.
A szolgálat valójában uralkodást jelent, mert a szolgálathoz erő, képesség, hatalom, önuralom kell, és a szolgálni tudókban mindez megvan.
Az Úristen úgy uralkodik a világon, hogy szolgál a teremtményeinek, gondot visel minden szükségletükről. Isten ezzel a gondviselő munkájával szolgája és ura a világnak és az emberiségnek.
Isten Fia, Jézus Krisztus, aki emberré lett, szolgai alakot öltött, és az emberek életmentésének azaz üdvösségének a munkálója, szolgája lett. Ezt ő maga ki is mondta: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Tanítványainak parancsba adta, hogy ők is egymás és az emberek szolgái legyenek: „A nemzetek királyai uralkodnak a népeken, és akiknek hatalmuk van fölöttük, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így tegyetek, hanem aki elöljáró, legyen olyan, mint a szolga.” (Lk 22,24-27)
Az emberiség nagy jótevői mind szolgáltak, mindnyájan szolgálattevők voltak: a kutatók, a feltalálók, a tudósok, a gyógyítók, az építők, a tanítók, a vezetők, a nevelők, az életmentők, a segítők… Ez a szolgálat nem tette őket alacsonyrendűvé. Ellenkezőleg, éppen ez emelte őket a közönséges, a hitvány emberek fölé. Ez tette őket kiváló, „az életben uralkodó” emberekké, ahogy Pál apostol mondja: „Akik megkapták az igazságosság hatalmának bőségét, azok uralkodnak az életben.” (Róm 5,17)
Az egyházi körökben pozitívan használják a szolgálni szót. „Szolgálni szeretetből” – ilyesmiket hallunk.
Az egyház lényegében vége „Isten Szolgájának”, Krisztusnak a „Teste”. »Íme, a szolgám, akit választottam – mondja róla az Atyaisten. Az ő nevében bíznak a nemzetek.« (Mt 12,8.21) „Testének tagjai”, a krisztushívők, a Főhöz hasonlóan, a nemzetek szolgái, ahogyan Pál apostol mondja magáról: „Én, bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.” (1Kor 9,19)
Ferenc pápa beszélt nemrégiben egy ilyen nemzeteket szolgáló misszionárius nővérről:
„Amikor Banguiban (Közép-afrikai Köztársaság) voltam, emlékszem egy szerzetesnővérre, aki a Kongói Demokratikus Köztársaságból egy kenuval jött a közép-afrikai fővárosba minden szombaton, hogy bevásároljon, mert az olcsóbb volt. A nővér a hetvenes éveiben járt. Huszonnyolcéves kora óta Kongóban volt. Bába volt. Több mint kétezer szülésnél segédkezett. Egy 13-14 éves lánnyal volt. És az idős nővérke azt mondta nekem: „Huszonvalahány éves koromban jöttem ide, és nem mozdultam el innen, mindig a szüléseknél segédkeztem.” „És ez a lány?” – kérdeztem tőle. „Az én lányom.” Szerzetesnővér volt, és nem értettem, mire gondol. „Az anyja meghalt szülés közben, és nem tudjuk, hol van az apja. Úgy éreztem, Isten arra kér, hogy fogadjam örökbe. Én pedig törvényesen örökbe fogadtam” – mesélte. Ez az idős nővér, a maga életkorában, evez, a lányával… Beszéltem a nővér legfőbb elöljárójával, kértem, hogy a nővér jöjjön Rómába, és kitüntettem a Szent Péter téren.
Néhány hónapja írt nekem, és elmondta, hogy elesett, eltörte a csuklóját, és hogy bár nem volt szabad megerőltetnie magát, mégis bement a szülőszobára, és megmutatta a személyzetnek, hogyan kell a szüléseket levezetni.”
A nemzeteket szolgálók a legmagasabb rangú személyek: a kitüntetettek, az elismertek, a megbecsültek.
