EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek.
Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!” (5, 13–16)
Amikor a mostani plébániámra kerültem, sok félelem volt bennem. Nem voltam biztos magamban. Addig csak egy kis faluban voltam plébános, ez meg egy városi, sőt külvárosi plébánia. Körülnéztem az udvaron, és láttam a téglakerítésen a tört üvegeket mint állítólagos védelmet, azt kérdeztem, hogy hova kerültem. Még sok félelmet, bizonytalanságot keltő dolog volt bennem, de nem sorolom. Az egyik mise előtt ültem a gyóntatószékben és hallottam, hogy a hívek imádkozzák a rózsafüzért. Mikor befejezték, akkor különböző szándékokra mondtak imát. Egyszer csak megütötte a fülemet, hogy azt mondták: imádkozzunk a plébánosunkért! Ez az ima megérintett. Azt mondtam magamban, ha a hívek imádkoznak értem, akkor itt nem lesz baj. Furcsán hangzik, de elmúlt belőlem a félelem, és akkor fogadtam el teljes szívvel a helyemet, ahol a mai napig plébános vagyok.
Azért jutott ez most eszembe, mert olvasva a mai evangéliumot, arra gondoltam: bár igaz, hogy minden keresztény a föld sója és a világ világossága vagy a hegyre épült város, mégis sokan ezt elsősorban a papokra, püspökökre, szerzetesekre vonatkoztatják. Valójában azonban a papnak is, a szerzetesnek is ugyanolyan nehéz türelmesnek, megértőnek, tisztának lenni, mint minden más embernek. Mi, papok sem vagyunk üvegbúra alatt, annak ellenére, hogy velünk szemben nagyobb a hívek elvárása, mint általában más emberekkel szemben.
Nagyon szükségesnek látom a rendszeres imát a papokért, diakónusokért, hitoktatókért és a plébániaközösségben más szolgálatot vállalókért. Egyénileg és közösen is sokat kell imádkozni azért, hogy ne csak tisztséget vállaljanak, hanem példaadó keresztényként tudják végezni a feladatukat, munkájukat. Amikor Jézus kijelentette az apostoloknak és a hallgatóinak, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés, akkor nem papokért kérte az imát, hanem hogy az Atya küldjön munkásokat az aratásába. (Mt 9,38; Lk 10,2)
Nem ítélkezni kell azok hibáin, akik papi vagy más feladatot vállalnak az egyházi közösségben, hanem együttérzéssel, a saját gyarlóságunk tudatában is, még buzgóbban kell Istentől imában kérni, hogy segítse mindegyiküket a jobb helytállásra és minél jobb példaadásra, arra, hogy mindannyian legyenek a föld sója, a világ világossága, a hegyre épült város.
Most egy kicsit kiszélesítem az eddig fejtegetett gondolatmenetet. Úgy vélem, hogy nekünk, mai keresztényeknek nagyon kellene erősíteni magunkban a tudatot, hogy mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Ha látom, hogy valamelyik hittársam – nem csak a pap – valamiben rosszul cselekszik, vagy elmarad a miséről, a közösségből, akkor elsősorban éreznem kell a felelősséget, hogy nem hiába vettem ezt észre. Jézus hívta fel rá a figyelmemet, és számít arra, hogy elsősorban imával igyekszem a testvérem segítségére lenni. Ha alkalmas, akkor, miután már imádkoztam és a Mennyei Atya szeretetébe ajánlottam azt a valakit, szólhatok is, hívhatom is, figyelmeztethetem is.
Úgy vagyok a föld sója, hogy másokat is igyekszem ízesebbé tenni, hogy ők is a föld sója legyenek. Akkor vagyok a világ világossága, ha másokat is segítek abban, hogy ők is megvilágosodjanak. Akkor vagyok a hegyen épült város, ha másokat is segítek, hogy föltekintsenek rájuk. Mind a három hasonlat nagyon erőteljesen arra mutat rá, hogy mások felé kell irányulnunk, másokkal együtt kell megvalósítani a küldetésünket. Ez a felebaráti szeretet. Ha együtt igyekszünk megvalósítani a keresztény életünket és küldetésünket, az dicsőíti meg a Mennyei Atyát.
Nekünk, keresztényeknek, különösen ebben a szétszakadozott világban, meg kell tanulnunk közösségben gondolkodni, közösséget építeni, összetartani, ha meg akarunk maradni és Isten országát akarjuk építeni.
Jézus nagyon sokat vállalt magára, hogy a szó szoros értelmében minden embert üdvözítsen, és mindenkit eljuttasson a dicsőséges örök életbe. Azt mondta: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra is, esőt ad igazaknak és bűnösöknek is.” (Mt 5,43–45)
Ha valaki megérti Jézus üzeneteit, akkor arra is indíttatást érez, hogy ne tartsa a gonoszokat, bűnösöket, hitetleneket – még ha ő maga is elszenvedett tőlük sérelmeket – elvetemülteknek, a kárhozat fiainak, és ne beszéljen róluk másoknak ilyeneket: „Hallottad?” „Képzeld!” Ne csomagoljon híresztelésekbe rosszat, hogy az ilyeneket mások is elítéljék!
Jézus nagyon nagy ellenkezést szenvedett el a rossz emberektől, de nem átkozta, nem szidta őket, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy szerette őket, és értük is vállalta a szenvedést.
Ha Jézushoz akarunk tartozni, ha Őt akarjuk követni, akkor nekünk is, vele együtt, felelősséget kell éreznünk a bűnösökért, a gonoszokért, a hitetlenekért. A legkevesebb, amit tehetünk értük, hogy őszintén imádkozunk a megtérésükért, megjavulásukért, és minden egyes megtérőnek örülünk úgy, mint ahogy Jézus igazán örült Zakeus megtérésének. (Lk 19,1–10)
Azzal fejezem be, hogy ne tegyük magunkat az utolsó ítélet angyalának, mert nem vagyunk azok. Ne ítélkezzünk senki felett! Inkább azon munkálkodjunk, hogy minél többen álljanak majd a dicsőséges Király jobbján az utolsó napon!
