EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből:
Abban az időben:
Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: ,,Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!'” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!'”
Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: ,,Keljetek fel, és ne féljetek!'” Amikor a szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát.
A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: ,,Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!'” (Mt 17, 1-9)
Egyik öreg temető bejárati kapuja felett láttam ezt a feliratot: „A feltámadás mindenért kárpótol minket.” Ha komolyan átgondoljuk ennek a feliratnak a mondanivalóját, akkor a keresztény reményünk lényegét fedezzük fel benne.
Nagyon sokszor tapasztalom a híveknél – és nem csak náluk –, hogy hisznek ugyan az örök életben vagy a feltámadásban, de erről olyan silány elképzelésük van, hogy szinte csak az árnyak világának gondolják. Minden erejükkel ehhez az élethez ragaszkodnak, még akkor is, ha betegek, tehetetlenek, ha nagy bizonytalanságban élnek is, mert ez a biztos, halál után pedig ki tudja, mi lesz.
Az apostolok figyelme, érdeklődése is szinte teljesen az e világi élethez, az e világi dolgokhoz kötődött. Péter apostol, az Atyától kapott megvilágosodás kegyelme erejével Fülöp Cezárea környékén hatalmas, szinte hihetetlen hitvallomást tett Jézus kérdésére, hogy ők, vagyis az apostolok, kinek tartják Őt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Jézus meg is dicsérte őt ezért. Utána Péter mindjárt vitába szállt Jézussal a szenvedése, kereszthalála és feltámadása kapcsán, mert ő ezt a hatalmas hitvallomást e világi dicsőséges birodalomnak képzelte, és nem a Kálvária, emberileg nézve gyalázatos megaláztatásának. Jézus nagyon kemény szavakkal fedte meg őt: „Távozz tőlem sátán!” (Mt 16,23)
Ezután hat napra mutatta meg Jézus, egy villanás erejéig a három fő apostolnak, hogy Ő valójában miről beszél, amikor az Isten országát hirdeti. A Tábor hegyen Mózes és Illés társaságában olyan valóságot, olyan lenyűgöző látványt mutatott nekik Jézus, amilyenhez mérhetőt még nem láttak, és amit e világi, emberi szavakkal csak dadogva, vagy szinte sehogy sem lehet leírni, kimondani. Ez az, amiről Jézus beszél, amikor Isten országát hirdeti, amikor megtérésre hívja fel a hallgatóit, mert csak akkor lehetnek ennek részesei, ha elfordulnak a bűntől, és mind jobban odafordulnak Istenhez. Éppen azért, mert nehéz ezt a látomást szavakba foglalni, azt mondta Jézus az apostoloknak a hegyről lejövet: „Ne szóljatok a látomásról senkinek, amíg az Emberfia föl nem támad a halálból.” (Mt 17,9)
Milyen nehéz elrugaszkodni a földtől? Az apostolok mindennek ellenére az utolsó vacsora végén is, mikor Jézus a szenvedéséről beszélt nekik, megkérdezték tőle: „Uram – mondták –, nézd, van itt két kard!” Erre csak annyit mondott: „Elég.” Ezután kimentek és szokása szerint elindult az Olajfák hegyére.” (Lk 22,38 – 39)
Bizony mi mindannyian, minden őszinte hitünk és talán lelki hitélményeink ellenére nagyon földhöztapadtan élünk, mint ahogy azt az apostolokon látjuk. Két lábbal állunk a földön, és nagyon kicsit tudunk fölemelkedni az Isten világa, vagy ha úgy tetszik, az örök élet felé. A nagyböjtben, Ferenc pápa nagyböjti gondolatai szerint, mindannyiunknak fáradságosan kell a Táborhegy meredek ösvényén felfelé kapaszkodni, Jézusra hallgatva és egymást támogatva. Csak így lesz igazi lelki élmény a húsvét, csak így tudunk a Feltámadottal lélekben azonosulni.
Szent Pál szavai talán az egész nagyböjtre vezérgondolat lehet számunkra, amihez újra és újra vissza kell térnünk imáinkban és elmélkedéseinkben. „A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Ezért szívből szeretett testvéreim, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim!” (Fil 3,20-4, 1) Ezekkel a szavakkal buzdít minket is Pál az örök dicsőségből, hogy a nagyböjtben növekedjünk a húsvét teljességéig.
Szent Pálnak ezt a buzdítását azért kell nagyon komolyan vennünk, mert nem lehet egyszer s mindenkorra eldönteni, hogy úgy élünk itt a földön, mintha idegenek lennénk, és az igazi hazánkat Istennél keressük, az örök valóságban. A bevezetőben idézett főgondolat, amit a temetőkapu felett olvastam, nagyon könnyen üres szállóigévé válik a számunkra, ha nem igyekezünk állandóan tudatosítani magunkban, hogy ez, ami most körülvesz bennünket, menthetetlenül elmúlik, de közben állandóan kell növekednünk az örök, dicsőséges valóság elnyerése reményében. Azt hiszem, erre is értelmezhető Jézus mondása: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16,25-26) Azt hiszem, hogy Jézusnak ezek a szavai nagyon érthetőek és világosak, ha nem csak úgy futtában olvassuk, mert már állítólag ismerjük.
Annak is tudatában vagyok, hogy sok hívő testvéremnek nagyon kemény szavak ezek, mert akik még el tudják látni magukat, nem kerültek ágyba, azzal áltatják magukat: „Jaj, csak így maradjon. Jaj, csak ne szoruljak másokra. Legfontosabb az egészség.” Igaz, hogy mindez érték, de átmeneti, és nagyon kell magunkat erősíteni abban a tudatban, hogy valami sokkal jobb, valami teljes és soha el nem múló felé haladunk. E nélkül az örök életbe vetett biztos remény nélkül az egész kereszténységünk önámítás, meddő dolog. Újra csak szent Pálra hivatkozom, ő ezt írta a korintusi híveknek: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül.” (1Kor 15,19-20) Igyekezzünk a nagyböjtben lelkünk mélyéig rácsodálkozni a táborhegyi látomásra, hogy húsvétkor már ne csak ebben az életben bízzunk Krisztusban, legyen igazi bizalmunk a feltámadás.
