Kedves atya!
A szomszédasszonyon az utóbbi időben irigységet, gonoszságot fedezek fel irányunkba, vagy talán rosszindulatot. Rideg lett velünk, és sokat vitázik, kiabál. Mindenbe beleköt. Szinte érzem rajta, hogy gyűlöli a családunkat.
Tudni kell azt, hogy mostanában vettünk egy új autót, és a régit sikerült eladni. Sokat dolgoztunk érte, hálásak vagyunk Istennek, és örülünk a kocsinak. Én, naiv boldogan megosztottam vele az örömünket. Erre ő mondhatni csak pofákat vágott, és azt mondta, szerinte nem jó a választásunk, másfajta autó kellett volna. Kritizálta az autót, és ez óta a beszélgetés óta mindent kritizál, ami nálunk, velünk történik.
Néha azt gondolom: egyáltalán minek is beszélek még vele? Kinek kell az ilyen emberrel való kommunikáció? Aztán megsajnálom, hisz tudom, milyen sok gondja van, és talán emiatt rúg-vág vagy tapos belénk. A boldog ember nem mar meg másokat, ugye? Mégis előre görcsbe rándul a gyomrom, amikor tudom, hogy találkozni fogunk. Ilyenkor aggodalom, félelem tölt el.
Mondja, miért félek tőle! Vagy magamtól félek? A kialakult haragomtól? Hogyan kellene kezelnem ezt a helyzetet? Erika
Az irigység másoknak rosszat kívánó szenvedély bennünk.
Az irigy hajlamú ember rossz szemmel nézi mások sikerét és boldogságát. Amikor látja, hogy másoknak jól megy a dolguk, akkor rosszallóan azt gondolja, hogy ő emiatt hátrányos helyzetbe került, s ezt nagy igazságtalanságnak tartja magára nézve. Mindjárt elkezdi sajnálni magát a hátrány miatt, és elkezd keseregni a másik előnye miatt. Erre mondják, hogy emészti a sárga irigység.
Ez a kesergés rosszindulatot kelt benne. A rosszindulat egy égető kívánság, mely arra irányul, hogy tönkretegye a szerencsés ember boldogságát. Nem tudja megfojtani egy kanál vízben, de a nyelvével mocskolni igen: hazudozik rá, és hamis tanúságot tesz róla, áskálódik és cselt sző ellene, ármánykodik és bajt kever neki, feketíti és gyalázza.
A továbbiakban olyan dolgokat tesz neki, amelyekkel pokollá változtatja az életét, amelyekkel nem létezővé akarja tenni. Ezt fejezi ki az a mondás, hogy „a te halálod az én életem”.
Az irigykedő ember nagyon szerencsétlen: epés keserűség marja, álnok gondolatok emésztik. Rettenetesen szenved az önsajnálattól, és fogcsikorgatás kínozza a másik szerencséje miatt. Ezzel megteremti magában a poklot és megfosztja magát az élettől.
A szóban forgó szomszédasszonyon megvan az irigységnek minden tünete. Amikor Erikáék boldogan megosztották vele az örömüket, ő akkor „csak pofát vágott”, elnyúlt a képe, megváltozott a színe. A keserűség érzése görcsbe rántotta arcának izmait, összeszűkítette annak hajszálereit és elsötétítette a tekintetét. Ez az irigység első jele, ami ellenállhatatlanul mindig kiütközik az agyarkodó ember ábrázatán. Aki ezt tudja, az rögtön felfigyel rá, és meglátja a kicsírázó rosszindulatot.
A „pofavágás” után jön a második jel: az ócsárló beszéd. A szomszédasszony az új autóra rosszakat mondott: nem jó választás volt, másfajta kellett volna, hibát talált benne. Azután mindig kötekedett, a kákán is csomót keresett. Fontos megfigyelni a partner beszédének minőségét: ha kritizál, rosszall, helytelenít, kifogásol, élesen bírál, pocskondiáz, akkor szárba szökkent benne a rosszindulat.
Az ármánykodó szomszédasszonynál megjött a harmadik jel is: az ártó gyűlölködés. Gonoszkodott, ridegséget árasztott, ellenszenvet mutatott, rúg-vágott, taposott, mart, mindenben undort keltően viselkedett az egész családdal szemben. Meg kell látnunk, hogy ez az az állapot, amelyben beértek a rosszindulat gyümölcsei: egy álnok, közveszélyes emberrel van dolgunk.
Ennek a meglátásnak az igaz voltát az igazolja, hogy „előre görcsbe rándul az ember gyomra, amikor tudja, hogy találkozni fog vele, eltölti az aggodalom és a félelem”. És óhatatlanul felmerül benne a kérdés: „Egyáltalán minek is beszéljen még vele? Kinek kell az ilyen emberrel való kommunikáció?” De aztán megsajnálja, hisz tudja, hogy boldogtalan, meg sok gondja van, és biztosan emiatt rúg-vág vagy tapos. Mivel nem tudja távol tartani magát tőle, egy örökös félelemmel teli kapcsolat alakul ki vele.
Hogyan kell kezelni az ilyen helyzetet?
Először is szem előtt kell tartanunk, hogy az irigység hajlama megvan minden embertársunkban – a hozzátartozóinkban, munkatársainkban, barátainkban, szomszédainkban, ismerőseinkben –, és amikor a javainkkal dicsekszünk nekik, akkor óhatatlanul is kisarjad bennük az elkívánás csírája. Ezért kerülnünk kell a hivalkodást, a kérkedést, a „magamutogatást”, a dicsekvést. Örömünk bármelyik okát tárjuk fel előttük, azt mindig a legszerényebben, a legalázatosabban, legmérsékeltebben kell tennünk. Ezzel a lekicsinylésünkkel indítjuk örömre a lappangó irigy hajlamot a partnerünkben. Ha nem így, hanem ezzel ellentétesen tesszük, akkor szükségszerűen kiváltjuk a kesergés hajlamát benne.
Másodszor pedig azt kell tudnunk, hogy ha már kiváltottuk benne az irigységet, és ennek tünetei már meg is jelentek az arcán, a beszédében és a cselekedeteiben, akkor a dicsekvésünk tárgyáról rosszallóan, leértékelően kell beszélnünk, meg kell győznünk a kritikusunkat, hogy az nekünk nem is olyan nagy szerencse, nem is akkora boldogság, amilyennek látszik. Ha ő azt hallja, hogy nekünk az a jó dolog valójában rossz, vagy legalábbis rosszallunk benne valamit, akkor őt eltölti a káröröm, ami „kihúzza a méregfogát”, megszünteti az önsajnálatát, és elhiteti vele, hogy ő mégiscsak szerencsésebb és boldogabb nálunk.
Aztán harmadszor azt kell megtanulnunk, hogy amikor találkoznunk és beszélgetnünk kell irigyeinkkel, gyűlölőinkkel, a minket „egy kanál vízben megfojtani” kívánókkal, akkor meg kell örülnünk nekik, jóindulatot sugározni rájuk, dicsérni őket minden lehetséges jóért, ami bennük van (mert mindenkiben van valami jó). Ez a pozitív kitárulkozás feléjük megszabadít minket minden félelemtől, felold bennünk minden szorongást, behegeszt minden sebet, őbennük pedig felolvasztja a gyűlölet jegét, és felébreszti bennük a rokonszenvet irántunk. Ez azért van, mert a leggonoszabb ember is örül, ha szeretik, a rosszindulatú ember is boldog, ha jót mondanak róla.
Végül, negyedszer azzal is tisztában kell lennünk, hogy vannak bűnben megrögzött, a gonoszságban megátalkodott emberek. Ezek nem képesek megörülni a mi jóindulatunknak, inkább még nagyobb utálatot váltunk ki bennük irányunkban, és ez gyilkos gyűlöletre vadítja őket. Az ilyenektől menekülnünk kell, a velük való találkozást mindenképpen el kell kerülnünk, semmiféle beszélgetésbe nem szabad bocsátkoznunk velük. Ha mégis összetalálkozunk, és valami módon együtt kell lennünk velük, akkor kimérten, megfontoltan kell viselkednünk velük, egyfajta diplomáciával.
A diplomácia a politikai életben gyakran az, hogy az ember szándékosan elhallgat valamit vagy nem mond igazat.
A diplomácia a társas kapcsolatokban abban áll, hogy az ember tapintattal, hajlékonysággal, ügyességgel tárgyal bonyolult ügyek intézésében, főleg az ellentétek elsimításában. Például: A válófélben levő házaspár kibékítéséhez a lelkész az udvarias diplomáciát használta.
Ha van bennünk ez a fajta diplomatikus képesség, akkor félelem nélkül, görcsbe rándult gyomor nélkül, felszabadultan tudunk érintkezni és társalogni a rosszindulatukban megrögződött emberekkel is.
Létezik még egy fajta diplomácia, ez pedig a szeretet diplomáciája. Ez abban áll, hogy az ember minden beszélgetésben a másik javát tartja szem előtt, ezért például nem mondja ki azt, aminek a másik nem örülne, amire iriggyé válhat, és ki tudja mondani azt, aminek a másik megörül és jóindulatúvá válhat.
A szeretetnek kellene irányítania a diplomáciánkat, hogy senkiben ne váltsunk ki irigységet, hanem mindenkiből jóindulatot hozzunk ki.
