A nemzeti ünnep mindig a múltba tekint. Aki „a múltat végképp eltörölni” eszméjével igyekszik jövőt építeni, az eleve lemond az ünnepekről, elkötelezi magát a hétköznapokkal. Megtagadja elődei dicső tetteit, az áldozatokat is, hátat fordít népének. Ha a semmi ágára ül, nincs fogódzója. Jelene lehet, de se múltja, se jövője.
Első királyunkra emlékezünk ma, mert országot alapított és erős állammá szervezte néhány évtized alatt. Harcolt kíméletlenül is, épített békés eszközökkel is, azt mondják róla, mindig azt tette, amit tennie kellett, a kereszténységre építve országát. Olyan szilárd alapra, amely ezer év múltán is áll, bár méreteiben megcsonkította a történelem, de a nemzet megmaradt szűk határain belül és kívül egyaránt. Reviczky Gyula így emlékezett egykor Szent István napján az államalapítóra: „Élünk, vagyunk már ezer éve / Sok harcba', sok viharba', vészbe', / S mig a kereszt marad jelünk, / Dicső király, el nem veszünk!” Pedig sokszor „volt alkalma” elveszni nemzetnek és országnak forradalmak, világháborúk és idegen uralom közepette.
Persze azt nem tudhatjuk, lenne-e még ország István király nélkül, egyáltalán lett volna-e valaha, vagy csak mások emlékeznének meg arról, hogy hajdan keletről honfoglaló magyar törzsek érkeztek a Kárpát-medencébe, ám az idő múlásával ők is kimúltak szétszórtságukban. Azt viszont látjuk, hogy első királyunk építménye hosszú távra készült.
Az ünnep arra is jó, hogy ne a múltat, inkább a jelent feledjük rövid időre. Nem törődve a közelben zajló háborúval, a (megenyhült) járvánnyal, drágulással, inflációval és sokféle ideológiai nyomással, nemzetpusztító és országgyengítő törekvésekkel, a káoszos világgal. Ezer esztendő a bizonyíték: minden átok legyőzhető, minden csapás elmúlik. Csak a Szent István-i örökséget kell folyamatosan védelmezni: hétköznap és ünnepnapon is.
