Dr. Miroslav Lambić: Nem kell mindenáron energiát termelni
A Slobodna Dalmacija nemrég két terjedelmes cikkben foglalkozott Horvátország aktuális energia – fejlesztési stratégiájával, amely 2020-ig húsz atomerőmű építését látja elő. A cikkből azt a következtetést lehet levonni, hogy az atomerőművek építését tiltó moratórium Horvátországban feloldódott, a nukleáris lobbi újra nyeregben van. A közvélemény reagálásából ítélve azonban nagyon nehéz lesz a leendő atomerőművek megépítésének a színhelyeit meghatározni, hisz azokat a világon senki sem szereti a környezetében.
A lehetséges helyszínek pedig a tengermellék (Šibenik környéke), ahova hét atomerőművet szántak, valamint Kelet-Szlavónia, pontosabban a Duna mente, ahova a többit akarnák megépíteni. Dalmáciában máris óriási a felháborodás. A dokumentumról legkésőbb 2012-ig dönt majd a Horvát Szábor. Nyilván a gazdasági válság jelenleg az egyik legnagyobb akadálya az ambiciózus beruházás megvalósításának. Ugyanakkor az sem titok, hogy válságban van a nukleáris ipar, a nukleáris erőművek terjeszkedése pedig már a válság előtt is stagnált. Mindenki keresi a helyét a nap alatt, ezért nem volna szabad egy legyintéssel elintézni az ügyet. Különösen itt, a szomszédságban. Mert a csernobili katasztrófa után világos, hogy egy katasztrófahelyzetben a távoli szomszéd sincs biztonságban.
Dr. Miroslav Lambić professzor, nagybecskereki egyetemi tanár, akit szakmai körben sokan a napenergia hasznosításának elkötelezett híveként (de mint vallja: nem „bolondja” a megújuló energiának) ismerik. Több, mint 150 energiával kapcsolatos tudományos munka és 45 könyv szerzője. Azok közé tartozik, akik nemcsak elméleti síkon, hanem a gyakorlatban is alkalmazza elképzeléseit. Több, mint kétszáz olyan műszaki megoldás szerzője, amely célja az ésszerűbb energiagazdálkodás. Nevéhez fűződik számos montenegrói, Bosznia-hercegovinai, horvátországi és szerbiai napkollektorrendszer megtervezése. Nem tartja magát a nukleáris energia szakemberei közé, energetikus. Szerinte nagy szerencsénk, hogy a hetvenes évek végén Jugoszláviában sikerült törvényes módon útját állni az atomerőművek építésének. Ez a törvény Szerbiában is érvényes.
A horvátországi atomerőművek megépítését a mostani helyzetben valószínűtlennek és rossz megoldásnak látja.
– Két oka van annak, hogy valahol foglalkozzanak az atomerőművek építésével. Az egyik az adott ország energetikai erejének a növelése, a másik pedig mások kívánsága, hogy az érintett országban ilyen erőmű épüljön. Ezzel kapcsolatban nem szeretném megemlíteni az egyik baráti ország nagykövetének azon nyilatkozatát, aki nemrég olyasmit mondott „hogyha Szerbia eldönti, hogy atomerőművet építsen, akkor mi segítséget nyújtunk”. Úgy gondolom, hogy többet érne a turizmust fejleszteni, az energiát lehet exportálni is.
A törvény által emelt gát ellenére nyilván vannak – a határ mindkét oldalán – akik nem mondtak le az atomerőművek építéséről.
Néha még olyan szolgálatok részéről is vannak ilyen megnyilvánulások, amelyekben nincsenek tisztában a nukleáris energia felhasználásának a veszélyeivel. Ehelyett megpróbálják azt a látszatot kelteni, hogy valójában egy tiszta környezetben levő, olcsó energiát gyártó épületről van szó. Közben itt vannak a meghibásodások lehetőségei, ami, tudjuk jól, hogy mivel jár. A nukleáris hulladék tárolása továbbra is megoldatlan. Ráadásul ez a régió nem rendelkezik nukleáris alapanyaggal. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy annak idején az atomerőművek az atombomba alapanyagait (is) termelték. Továbbra is számos rendezetlen kérdés terheli ezt az energiatermelést. Tehát a drága beruházás, a nukleáris nyersanyag hiánya, a nukleáris hulladék tárolása, a viszonylag rövid élettartam – ezek mind az atomerőművek ellen szólnak.
Horvátországban azzal érvelnek, hogy az atomerőművekben kitermelt olcsóbb energiának köszönve marad majd pénz a megújuló energiaforrásokra.
– Nem látom azt, hogy mire alapozzák ezt az állítást. Krško megépítésekor utcákat kellett lebontani, aztán kiderült, hogy az ott gyártott energia ötször drágább lett, mint a más energiaforrásokból nyert villanyáram. Leszámítva a nyersanyagra, a nukleáris hulladék tárolására és az atomreaktornak a szavatossági ideje utáni betemetésére szükséges összeget, a krškói atomerőműre költött összegből annak idején hússzor több energiát nyerhettünk volna a napenergiából. Azért is állt többet, mint amennyit dolgozott. Felvetődik a kérdés, hogy miért akarnánk mi mindenáron energiaexportőrök lenni és a termőföldet energiatermelő létesítményekkel beépíteni. Azt csinálja más. Mi majd behozzuk az energiát, és majd az élelmet exportálunk. Ne legyünk naivak. A Nyugat elsősorban a piszkos technológiát pénzeli.
Hogyha Horvátországban netán mégis az atomerőművek építése mellett döntenek, akkor mit tehet Szerbia.
– Nem szakmám, de minden bizonnyal kemény államközi egyeztetések következnének. Csak az a gond, hogy jelen pillanatban, tudjuk, hogy milyen a megítélésünk, vagyis mennyire hallgatja érvelésünket a világ. De mégis van egy enyhítő körülmény: nincs elméleti esélyük sem arra, hogy kiépítsenek ennyi atomerőművet. Persze már egy is gondot okozna. Sok ország a határhoz közelebb építi az ilyen létesítményeket, hogy megossza a kockázatot. A háborúk esetén az atomerőművet a béke tényezőjeként is kezelték. Mert az atomerőmű megsemmisítése a támadó végét is jelentené. Jelenleg szerintem ez nem a béke, hanem az arcátlanság tényezője. Persze nem az a fontos, hogy én mit gondolok. Ez a politikusok terepe, akiket sajnos sokszor a tudósok szolgalelkűsége is segíti.
