Elhivatottság, mérhetetlen kíváncsiság

Csaknem négy évtizede van napilapunknál. Saját elmondása szerint is ennek a ténye alakította az életét, beleivódott a mindennapjaiba. Amióta szerepe, döntéshozási ereje nagyobb lett, a lap készülése határozza meg teljes mértékben napjainak a menetrendjét is. Délelőtt telefonos egyeztetések, tájékozódás, munkamegbeszélések. Kora délután operatíva, vagyis munkamegbeszélés a szerkesztőkkel, a másnapi újság tartalmának megvitatása. Délután és kora este az események követése, majd a másnapi lap előkészített verziójának áttekintése, ellenőrzése, javítása, egyeztetések a lektorokkal, tördelőkkel, utolsó simítások elvégzése. Varjú Márta, a Magyar Szó megbízott főszerkesztője lapunk nyolcvanéves jubileumi ünnepségén életműdíjat vehetett át.

Főleg az utóbbi éveket, de a pályád során a korábbiakat is számos díj határozta meg, belföldi, anyaországi kitüntetéseket is kaptál, illetve kapott a Magyar Szó napilap. A napilap 80 éves jubileumi ünnepségén pedig átvetted az életműdíjat is. Melyik számodra a legkedvesebb, és miért?
– Az embernek valahogy mindig a legutolsó a legkedvesebb. Az életműdíj mégiscsak életműdíj, számomra ez nagy elismerés. Bízom benne, hogy nemcsak a főszerkesztői tevékenységemnek, hanem az újságírói munkámnak is az elismerése. Nagyon meghatott, különösen azért is, mert a 80. születésnapon vehettem át, s én magam is szinte egy jubileumot ünnepelhetek, jövő nyáron lesz 40 éve, hogy a szerkesztőségben vagyok. Persze a többi díj is fontos. 1996-ban kaptam újságírói díjat, akkor 11 éve voltam a pályán. Én úgy gondolom, hogy ez egy fontos mérföldkő volt a karrieremben, hogy úgy mondjam, elismerést kaptam, hogy jó úton járok, szándékot a folytatásra. A Magyar Szó 70 éves volt, amikor Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől a Külhoni Magyarságért Díjat kaptuk meg 2014-ben. Én 2011-ben lettem főszerkesztő, ez azért egy kicsit az én díjam is volt, mert amikor főszerkesztő lettem, más irányt vett a Magyar Szónak a szerkesztése, ahogy a Magyar Nemzeti Tanács mint az alapítónk akkor a médiastratégiában megszabta, nemcsak magyar nyelven, hanem magyar szellemiségben is kezdett készülni. Az újság azoknak szólt, akiknek írtuk, tehát a vajdasági magyarságnak. A következő nagy elismerés szülővárosomnak, Magyarkanizsának a Pro Urbe díja volt. Ha az ember „próféta” lehet a saját földjén, az különösen nagy öröm. A Magyar Arany Érdemkereszt elnyerése 2023. március 15-én rendkívül megható volt számomra. Úgy érzem, hogy akkor is már a pályám során letett munkát értékelték, nyilván az anyaország részéről azt ismerték el, hogy azokhoz szólunk, akikért vagyunk, és ez ott is megértésre talált. A következő elismerés az újságíró-egyesületünknek a díja volt, szintén a szerkesztőség 80 éves fennállása alkalmából. Ebben benne vagyunk valamennyien, mindannyian törekedtünk, amennyire csak tudtunk. Az év számomra a legszebb díjjal zárult, az életműdíjjal. Előtte még meglepetésszerűen jött Újvidék várostól a Novemberi Oklevél. Újvidéki székhelyű lap a Magyar Szó, amiért én nagyon sokat küzdöttem, s végre Újvidék is felismerte azt, hogy mi mindent tettünk magáért a városért, és ezt értékelte is.

Milyen érzés ennyi év után azt látni, hogy valami új készül a Magyar Szó székházában? Rengeteg időt eltöltöttél itt, sokáig nem volt jellemző, hogy fejlesztések zajlanak. Most egy vadonatúj konferenciateremben vetted át az elismerést.
– Természetesen felpezsdítő érzés ez, kongresszusi termünk van, és a jövőben itt közéleti, újságírói tanácskozásokat szervezhetünk, összejöveteleket, beszélgethetünk a szakmáról, értelmiségiek, vagy diákok és egyéb, az újság iránt érdeklődők találkozhatnak. Azt az időszakot idézi fel bennem, amikor én a Magyar Szóban kezdtem dolgozni, még a '80-as évek elején. Akkoriban ilyen fórumok az étteremben vagy a deszkben zajlottak, és nagyon értékesek voltak, úgy hiszem, hogy most ennek egyfajta intézményesített kerete létezik majd, a Magyar Szó egy szellemi központ, fellegvár lesz, ahova betérnek azok, akik érdeklődnek a kultúránk, a hagyományaink, a nyelvünk, az alkotásaink iránt.

Nyilván különféle korszakok határozták meg az itt eltöltött időt, milyen korszakokra osztanád fel ezt a 40 évet, melyikre mi volt a jellemző, melyik volt a legkönnyebb, és melyik a legnehezebb?
– A '80-as évek elején tettem be a lábam a Magyar Szóba, csodálatos időszak volt, 250-en voltunk, a deszkben pezsgő hangulat uralkodott, mindenről tudomást szereztünk, persze, akkor nem volt internet, de aki csak megjött éppen egy eseményről, az rögtön „sajtótájékoztatót” tartott háttér-információkkal megspékelve, tehát egy aktív szellemi közösség volt a Magyar Szó. Nagyon jól éreztem magam, persze azért azt láttam, újságolvasó voltam, hogy kissé unalmas volt az újság, mert több belpolitikai oldal volt, ezeken meg a pártkongresszusokon, szakszervezeti üléseken meg szocialista szövetségi üléseken készült beszámolók kaptak helyet egész oldalakon át, s magam sem tudom, hogy kik olvasták egyáltalán el. A Magyar Szóban kerestem az interjúkat, és láttam, nagyon-nagyon ritkaságszámba mentek, nem volt szokás megszólaltatni valakit. Megkérdeztem hát, hogy készíthetnék-e. Azt mondták, igen. Hozzáláttam ehhez a munkához, ha például magyarországi művészek érkeztek, interjúkat készítettem, egy kis színfoltot vitt ez az újságba. Aztán a '80-as évek közepétől egyre nagyobb lett a nyitás, utána már mindenről lehetett írni a Magyar Szóban, tényleg  olvasmányos lappá vált. Egymást dicsérve, úgymond, buzdítottuk egymást, hogy minél jobb írásokat, minél színesebb tartalmakat jelentessünk meg. Nos, ennek a korszaknak, amely úgy ’86-ban kezdődött és ’90-ig tartott, a háború vetett véget.

Hogy vészelte át ezeket az éveket a Magyar Szó?
– Úgy, hogy borzasztóan összetartóak voltak a munkatársak, egyfajta mentsvárként tekintettünk a Magyar Szóra. Azt sosem fogom elfelejteni, hogy amikor a behívókat küldték szét minden vajdasági magyarlakta városban, többek között Újvidéken is, akkor Kubát János volt főszerkesztő összehívta a szerkesztőséget, kiállt a deszk közepére, és azt mondta, hogy „mától a nők átveszik a hatalmat, minden nőnek kötelessége bejárni és dolgozni, a férfiak pedig tűnjenek el, így védjék meg magukat a behívótól”. Ma is, amikor ezt elmondom, meghatódom, tényleg nagyon sokan megmenekültek így, nem kerültek Vukovárra, nem kerültek a frontvonalra. Mi akkor a békepolitikát hirdettük, és ez nem volt könnyű, mert a hatalom egy ideig főszerkesztőket váltott le, igazgatókat menesztett, de nem bírtak velünk. Aztán és úgy próbáltak sarokba szorítani, hogy csökkentették a dotációt, meg akkor egy papírgyár volt, a mitrovicai Matroz, ott is monopóliumot élveztek, és nem adtak papírt. Úgyhogy, valóban minden adva volt ahhoz, hogy a Magyar Szó vészhelyzetbe kerüljön, de valahogy mindig sikerült ezen felülkerekedni. Egy csodálatos összetartás, hangulat volt a szerkesztőségben. Természetesen féltünk, de valahogy átlendültünk ezen az időszakon, mely nekem személy szerint nagy lehetőségeket is adott, kinyílt előttem a világ. Amikor a többpártrendszer elindult, kedvem szerint készíthettem interjúkat, utaztam Belgrádba, szövetségi, köztársasági parlamenti tudósító voltam. A szüleim nem tudtak róla, de egyszer még Vukováron is jártam. Eseménydús időszak jött, tüntetésekkel, változásokkal.

Hogyan hatott ki a lapra és a munkádra a 2000-es évek fordulata?
– Egy rövid időre főszerkesztő-helyettes lettem, s ezen én lepődtem meg a legjobban. Amikor ezt a szervezői munkát átvettem, rájöttem, hogy főszerkesztő is lehetnék. Máshogy alakultak a dolgok, visszakerültem két év után az újságírásba, s aztán jött az az időszak, amit „háromlábú széknek” emlegetnek, amikor Újvidéket leépítették, és elvitték a szívét a szerkesztőségnek innen, a belpolitikát, a gazdaságot, minden fontos rovatot. Ezt tragédiaként éltem meg, az volt a szerencsém, hogy kaptam egy ajánlatot, hogy elmehetek diplomáciai szolgálatra Budapestre. Természetesen kapva kaptam az alkalmon, 2006-ban volt a leépítés, biztos, hogy én is a leépítettek között lettem volna, ha itt maradok. Amikor visszajöttem, borzasztó szomorúsággal tapasztaltam, ami itt fogadott az újvidéki szerkesztőségben. Mondhatom, hogy romjaiban hevert, letargikusak voltak azok, akik itt maradtak. Próbáltam kicsit fölrázni őket, szerkesztőségi vezető lettem, újra elkezdtük jobban követni a történéseket, terepre jártunk. 2011-ben kerültem megbízott főszerkesztői tisztségre. Borzasztó nehéz volt, Szabadkán volt a szerkesztőség magja, én meg itt, egy kicsit kaotikus volt az egész, de valahogy feltaláltam magam ebben is. Tudtam, hogy jó úton járok, odafigyeltem arra, milyen bírálat hangzott el korábban, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, és 2012 őszén, szeptember 27-én megválasztottak főszerkesztőnek. Sikerült a deszket visszahozni Újvidékre. Ez egy kitűzött célom volt, de eleinte erről nem beszéltem, aztán egy alkalommal mégiscsak kiszaladt a számon, és amikor láttam, hogy ez nem ütközik ellenállásba az értelmiségiek körében sem, már valahogy felszabadultabban kezdtem szerkeszteni a Magyar Szót, meg tudtam valósítani mindazt, amit magamnak célként leírtam. Ahogy főszerkesztő lettem, az volt az első kérdés, amikor interjút adtam, hogy megmaradhat-e a nyomtatott sajtó, elkezdtem tudatosan dolgozni azon, hogy a nyomtatott sajtót igenis megőrizzük, mellékleteket hoztunk létre, olyan tartalmakat, amelyek olvasmányosak, létrehoztam a Filkót, mint szerdai mellékletet, hogy úgy mondjam, szárnyakat kaptam, amikor láttam, hogy ennek van értelme és van eredménye. Létrejött a Gyógykalauz is. Egyre több visszajelzés volt arról, hogy milyen jó lett a Magyar Szó. A koronavírus idején nagyon helytálltunk. Az emberek elkezdték megint venni az újságot, növekedett az eladott példányszám, az online fejlesztésére is nagyon sokat adtunk.

Mire vagy a legbüszkébb?
– Az újságírói korszakomból a legbüszkébb arra vagyok, hogy nagyon sok különleges interjút készítettem el, olyanokat, amilyenek másnak nem sikerültek. A főszerkesztői időszakból pedig arra, hogy sikerült megvalósítani azt, amit elterveztem. Úgy érzem, hogy mi értéket teremtünk, egy szellemi közösség vagyunk, olvasóinkban tartjuk a lelket, biztatjuk őket az ittmaradásra, fölmutatjuk mindazt, ami jó. Persze rámutatunk a rosszra is. Tehát arról írunk az olvasónak, ami érdekli és érinti, ami itt velünk történik. A mellékletek bevezetése mellett büszke vagyok a könyvnaptár újraindítására is, meg a könyvkiadásra, a megjelent Magyar Szó-kiadványokra is, melyek a szórvánnyal, 1956 emlékével foglalkoznak.

Mit tanácsolsz azoknak a fiataloknak, akik újságírói karrierjük elején vannak?
– Először is azt tanácsolom, hogy olvasni kell, készülni kell erre a szakmára. Tájékozottnak kell lenni. Nem elég az, amit felületesen elolvasnak, bízom abban, hogy mindenkit érdekel valamilyen meghatározott téma egy kicsit jobban, mint a többi, ebbe érdemes magukat beleásni, szakértőjévé válni a témának. Én mindig is megszállott voltam, missziónak tekintettem a munkámat. Csakis szenvedéllyel lehet ezt űzni. Nagy érdeklődés kell hogy övezze. Kíváncsiság, odafigyelés, kitartás. Én azt hiszem, hogy néha konoknak és makacsnak is kell lenni, s ha kitűzünk magunk elé valamilyen célt, és az sokszor elérhetetlen, de többszörös próbálkozással azt mégiscsak el tudjuk végül érni. Az a tapasztalatom, hogy nem szabad megsértődni soha, diplomatikusnak kell lenni, és nem szabad mellre szívni a bírálatot, rosszindulatú megjegyzést vagy miegymást, mert ha én a karrierem során így tettem volna, akkor, őszintén mondom, nem jutottam volna el sehova.