(Fotó: Sándor Zoltán)
A szélső, veszteglő sávra állították félre a kocsinkat. A magyar részen simán ment az ügyintézés, de a román határőrnek szemet szúrt a szerbiai útlevél. Budapesti útitársaink okmányait szemrebbenés nélkül visszaadta, de a miénkkel a bódéjába vonult. Ellenőrzésre, alighanem. Gyanúsnak találtattunk tehát...
ELŐHANG SZTEREOTÍPIÁKKAL
Romániához, Erdélyhez a felcseperedésemmel arányosan mindig más-más képzeteket társítottam. Alapvetően persze irodalmi élmények adták a kapaszkodót. Tamásinál olvastam először a sokszor bárdolatlan, pökhendi, esetenként rosszindulatú románokról, akikkel mesebeli igazságos párhuzammal állítható szembe a csavaros észjárású, az elme hatalmával győzedelmeskedő székely magyar ember alakja. Mivel az Ábel-trilógia borítóján a főhős kucsmában, bekecsben látható, sokáig hittem, hogy a székelyek valóban efféle holmiban járnak, és mást sem csinálnak, csak pár szavas, velős megjegyzéseikkel kergetik beszélgetőpartnereik arcára a pírt.
Egyszer aztán a mi falunkban is megjelentek az első hús-vér románok. Egy kukkot sem tudtak magyarul, csak kézzel lábbal adták értésünkre, hogy éjszakai szállást, esetleg egy tál meleg ételt kérnek, cserébe harmadrangú, elnagyolt porcelánfigurákat, csipketerítőt, viaszosvásznat, kávéba való tejsűrítmény-konzerveket, és más efféle holmit kínáltak, szóval mindazt, ami szegényes batyujukba befért, és amit át tudtak hozni a határon. A szabadkai ócskapiacra jártak mindezt pénzzé tenni, majd kicsiny tőkéjüket hazatérve újra áruba fektették, és rendszeresen visszajártak. Köhögő Dácsiákkal, Zsigulikkal döcögtek végig az utcákon, az öltözékük szánalmat keltett, és a pékség előtt elborzadva vitatták meg a falusiak, hogy miféle országból jönnek ezek, ahol ilyen nyomorultul lehet élni.
Nem sokkal később már a mieink jártak át a román határon üzemanyagot csempészni és szerb vinjakot meg konyakot kínáltak odaát, német márkáért cserébe. Román gázolaj? – kérdezték az itteni szerelőműhelyben a mesterek a lefulladt traktorok gazdáitól. Az, hogy az ördög bújna beléjük – csapták azok a földhöz a kalapot, és megállapították, hogy ezek a románok az öreganyjukat is eladnák menyasszony fejében, csak pénzt lássanak.
Egy nyaralás során később valódi székelyekkel is összehozott a sors, egész busznyi vallásos különítmény érkezett az Adriára, és én képedtem el leginkább, hogy szőrmellények és velős adomák helyett legfőképpen házi főzésű ital-kutyulékokkal voltak fölszerelkezve, állandóan nótáztak, és hihetetlenül gyönyörűen beszélték a magyart. Invitáltak is, hogy ha Erdélyben járunk, keressük fel őket, és ha igazi hegyet akarunk látni, náluk megtaláljuk. A vízumkényszer persze lohasztotta az utazási kedvet, körülményesnek tűnt utánajárni, úgyhogy halasztódott az utazás. Románia EU-tagsága azonban változásokat eredményezett. Nemcsak a határok nyíltak meg, hanem az országimázs is javult, felkapott lett a Székelyföld és a nagyobb városaik, megszaporodtak az erdélyi körutak, és (immár vízumkényszer nélkül) mintha a délvidéki magyar emberekben is felerősödni látszódna a késztetés, hogy Erdélyt látni kell.
ERDÉLY, IMMÁR SAJÁT SZEMMEL
Az isten háta mögé kell menni, Székelyföld hátsó csücskébe – állapítottuk meg a térképet nézegetve, kezünkben egy Árkosra invitáló irodalmi konferencia meghívó-programlapjával. Hosszú út lesz, mondták az ismerősök, de legalább egész Erdélyt láthatjátok útközben.
Lejre és banira váltva a költőpénzünket immár felkészülten vágtunk neki a kanyargós, végtelen aszfaltnak, lestük, mi lesz az első szembetűnő helyi „íz”, amire rá lehet biggyeszteni a képzeletbeli címkéket, hogy: tipikus, helyi, autentikus.
A határ menti kis román falvakban mintha megállt volna az idő, a harminc évvel ezelőtti szerbiai állapotokat idézi a látvány. Sok a lepusztult házikó, nagy a sár, hepehupásak a mellékutak és mindenfelé széthagyott szemét. Apró purdék ugrándoznak, teheneket terelnek a gazdák, az asszonyok teregetnek vagy pletykálnak csapatokba verődve, lovaskocsikat előzgetünk, furcsa, tákolt szekereket, melyeken sokszor több tucatnyian szoronganak, kóbor ebek oldalognak, gomba- és málnaárusok kis kosárkákat emelgetve kínálják az úton járóknak a portékájukat. És mindenki mosolyog. Mindezek ellenére, vagy mindennek dacára. Talán ez az első, ami tipikus.
A távolban megjelennek az első hegyek, komorkék és egérszürke gerincük cakkos, ködbe vesző vonalat ír az ég alján. Lenyűgöző óriások. Lankáikon legelők, kaszálók, nyájak, gulyák. Békebeli és meseszerű a háborítatlan táj nyugalma. Impresszionista festményekre illő. Fotózunk, magunkba szívjuk, raktározzuk a látványt.
Spirálisan, egyre feljebb törve tekereg alattunk az út, folyton bedugul a fül, szerpentinek a tátongó mélységek fölött, karcsú derekú, méregzöld fenyőóriások böködik csúcsukkal az eget. Borzongató és lebilincselő.
Néhány nagyobb városon is átaraszolunk. XX. és XXI. század elegye. Nagy bevásárlóközpontok, nyugati autók, díszes kirakatok, divatos lányok, mobiltelefon-hirdetések, kormos, vedlett lakóházak, rozsdás kerékpárok, lovaskordék, hátrahagyott, kongó gyártelepek, otromba betonszobrok, a kommunista diktatúra málló emlékművei.
Aztán Székelyföld. Magyar helységnevek az útjelző táblákon, a boltok, szállások előtt magyar feliratok. Apró, színes házikók. Kútágasok. Padok a házak előtt. Tereferélők. Kürtőskalács. Kézműves termékek. Sok-sok muskátli. Székelykapuk. Olyan otthon-érzés. Jó nagyon.
ÁRKOS, GYALOGSZERREL
Budapesttől tizenhárom órás kocsikázás után befutunk Árkosra. Telve a szívünk, csordult a lelkünk és zsibbadt a fenekünk. Pihenő után séta, felfedezzük a falut. Az úton ballagunk, más is így tesz, nincs járda, kerékpárok, kordék döcögnek, kék, sárga, és rőt falú, verandás házak között haladunk. Mindenki előre köszön. Hosszú főutcájú falu, takaros. Gólyafészkek. Iskola, posta, megyeháza, játszótér. Szinte egymás mellett állnak a központi téren, jó fél óra alatt minden kényelmesen körbejárható.
Lőrinc Etelka – mutatkozik be a néni az unitárius templom udvarán, a harangozásból jön éppen, mondja, és felajánlja, hogy körbevezet a templomban meg a múzeumban is, ha akarjuk. Akarjuk.
– A hívők többsége unitárius, katolikusok is vannak, de egyre több román ember települ a faluba, az olcsó házak vonzzák őket, nemsokára többen lesznek, mint a katolikusok – mesél, közben a múzeum felé kalauzol, ami egy apró szobácska a templomkert végében. – Hát ezek a mi kincseink, sok régi holmi – mondja, tulipános ládák, komódok, almáriumok, köcsögök, fateknők, csuprok, parazsas vasalók elegye között nézelődünk, többségük nagyiék régi tárgyaira emlékeztet.
Vajdaságból jöttünk, magyarázzuk búcsúzóul, ő meg nevetgélve jegyzi meg, hogy nem hallott még ilyen helyről, úgyhogy jó messze lehet.
– Pestiek voltak itt a múltkor – szól még utánunk –, azok is úgy csudálkoztak mindenen, mint most maguk.
