Az isten háta mögé kell eljutnunk, állapítottuk meg egy székelyföldi kis faluban, Árkoson tartandó irodalmi konferencia meghívó-brosúráját böngészve. Utaznotok kell vagy nyolcszáz kilométert, egyenest a Kárpát-medence pereméig – mondta egy világjáró ismerős, aki az erdélyi hegyek szerelmese. Látnivalóban nem lesz hiány, csak győzzétek a hosszú utat fenékkel – tette hozzá nevetve. Nekivágtunk tehát.
Kis különítményünk izgatottan, olvasmányélményekből vett (fél)információkkal, előítéletekkel és jó adag kíváncsisággal felvértezve lépi át a magyar–román határt. Mindannyian most kezdjük gyűjtögetni az első, igazi Erdély-tapasztalatainkat. A jó tizenhárom órás út sok mindent tartogat. Lelakott, sáros falvakat, épülő, ébredező városokat, a legkülönfélébb dolgokat árusító embereket az út mentén, buja legelőket, égig érő fenyveseket, szerpentineket és völgyhidakat, sok mosolyt és esőt is bőségesen.
Árkosra érve rövidke pihenő után terepszemlét tartunk. Sorra járjuk a kurta kis utcákat, lefotózzuk az apró házakat, székelykapukat hasonlítgatunk össze, ismerkedünk a helyiekkel, szinte isszuk a gyönyörű magyar beszédet, és megállapítjuk, hogy ott még október közepén is őrzik fészküket a gólyák.
Este egyikünket sem kell elringatni. Azt álmodom, hogy ágyam egy szerpentinen száguld, zuhog az eső és ősöreg fenyőfák tartják csúcsukkal a leszakadni készülő eget.
AZ IRODALOMRÓL BAROKKOS DÍSZLETEK KÖZÖTT
Másnap már újult erővel tudunk szakmai feladatainkra összpontosítani. Egy hajdani grófi kastélyban zajlanak az irodalmi disputák. Újra vissza az időben.
Óriási park, gyönyörű barokk épület, pazar enteriőr. A Kárpátok géniusza vadászkastélyként használta, a helyi írók szerint aranyból van benne az emeleti hálószobában a WC-csésze. Úgy látszik, az öreg Csau mégsem a lélektelen betoncsontváz-lakótornyokat tartotta a legideálisabbnak, ha a saját kényelméről volt szó.
Tizennégy, magyar nyelven írott folyóirat szerkesztői, munkatársai gyűltek itt össze, képviselve Magyarországot, a Délvidéket, a Felvidéket, Kárpátalját és Erdélyt. Kissé furcsa érzés a keményfából faragott, kazettás mennyezet, az aranyszín falikárpit, a süppedős, bolyhos szőnyegek, a díszszegecsekkel vert, míves karosszékek, gyönyörű ovális tükrök, a múlt leheletét árasztó úri szalon díszletei között a mai magyar irodalom legaktuálisabb kérdéseiről, a folyóiratok helyzetéről, olvasottságáról, terjesztési és támogatási tapasztalatairól, gondjairól beszélni, felvetve az elektronikus és számítástechnikai vívmányok elterjedésével a nyomtatott kiadványok, mindenekelőtt a folyóiratok megszűnésének lehetőségét.
A konferencia valójában taktikai eszmecsere. Kulcsfigurája az olvasó. Annak megszólítása, nevelése, a vele való párbeszéd kialakítása és megtartása. Konklúzió: ne egymás ellen, hanem egyeztetve, összefogva, ki-ki saját lehetőségei szerint. A Gutenberg-galaxis halála helyett pedig annak továbbgondolásáról érdemes inkább elmélkedni, megfontolva az elektronikus formátumra való áttérés lehetőségét.
BRASSÓ DÉLUTÁNI ARCA
Konferenciázás ide vagy oda, a sok irodalmi eszmecsere közepette jól jön egy szabad délután. Irány Brassó! Csak fél óra kocsival, és állítólag Prága a nyomába sem ér. Prágában nem jártam még, de Brassó lenyűgözött. Vezetőnk brassói, hazai terepen kalauzol. A városszéli panelförmedvényre mutat, itt családi házak sora húzódott, mind ledózerolták és beépítették. Sokan öngyilkosok lettek, akik a házuk helyett ezekben kaptak cserelakást – meséli, bólintunk, a látvány magáért beszél. A központ Andersen-mesébe illő. A nyolcvanas években állítólag fejenként kétszáz márkáért vásárolta ki az NSZKa szászokat innen, s ők hátrahagyták gyönyörű házaikat. A hangulatos, macskaköves utcákon presszók sora, mindenütt turisták hada nyüzsög, él, lüktet a város. A legexkluzívabb kerthelyiségben is szabadkai áron, tehát nagyjából egy euróért, azaz négy lejért lehet egy jó sört vagy kávét inni, az ételek zöme is négy-öt euró határán mozog. Apropó lej! Műanyagból készülnek a papírpénzek, így gyűrhetetlenek, sértetlenek, egyszóval örökösek. A pincérnők jó ötvenes, amolyan jó húsban lévő, gömbölyű asszonyságok. Egyen-kötényben egyensúlyoznak tálcáikkal, takarosak, anyukásak. Nálunk cicababákat alkalmaznak a legszívesebben – mondom, vezetőnk furcsállva nevet, de miért – kérdi, ez a középkorosztály a legmegbízhatóbb munkaerő.
A központi téren filharmonikusok húzzák, a jókedvű nézelődők magyar csárdásokra ropják éppen, minden elképzelhető nyelven zúg a köröttünk kavargó tömeg.
A háztetők fölött a Kárpátok árnya, messzire látszik a Cenk nevű hegyoldalról a Hollywoodot idéző óriási Brasov felirat. Száguldó felvonóval jutunk fel pillanatok alatt a csúcsközeli kilátóig. Vigyázat: medvék, viperák! – figyelmeztet odafönn a többnyelvű tábla, de a bámész nézelődő nem is vágyik az erdei ösvényekre, lenyűgözi az alatta elterülő város látványa.
Egy forró kávé a hegytetőn, s a felvonó máris száguld le velünk, szánkázunk vissza a tornyok, mediterrán hangulatú utcácskák közé, sodródunk még kicsit a tömeggel, ízlelgetjük a várost, a szürkületben vakuzunk párat, téblábolunk. Nehéz mindezt hátrahagyni, de indulni kell, esténként állítólag bedugul a város, el sem tudom képzelni, milyen lehet, már idefelé, délután is kaotikus volt a forgalom.
UTÓHANG, ÚJRA PEST FELÉ
Visszatérés, vacsora, társalgás, irodalmi, közéleti kérdések és témák, nyugovóra térés, mivel az ablakunk alatt patak folyik, vízcsobogásra aludni el.
A reggel a búcsúé, a hazaindulásé. Három napba rengeteg Erdély belefért. Korondon még egy röpke megálló, körséta a kézművesek standjai előtt. Szuvenír nélkül nem lehet. Kell valami tárgyi leképeződése mindannak, ami élményként, hatásként bennünket ért. Szűcsök, fafaragók, csipkeverők, keramikusok, kosárfonók keze közül kikerült tárgyakat kínálnak az árusok, fatálak, kancsók, népi hímzésű takarók, ágyelők, ingek, szoknyák, lábbelik sokasága várja az alkudozni szerető vevőt. Azért a kínai kézműipar termékei is „beszivárogtak” a tájjellegű portékák közé, az itthoni kínai piacról ismert vörös műanyagcsacsi, művirággal díszített pillangó, nyuszira hasonlító Barbie baba diszkréten meglapul a polcok sarkában. Hiába, a kereslet befolyásolja a kínálatot.
Majd lankák, csúcsok, szénaboglyák újra, vasárnap ellenére sokan kaszával ballagnak, csicsókaföldeken hajladoznak, mások ünneplősen vonulnak, kalapban, templomba menet.
Ha egyszer jártál ott, minden évben visszamennél – mondta még idehaza, indulás előtt egy Erdély-járó ismerősünk. Igaza volt. Még ki sem értünk a fenyvesek árnyékából, már azon tanakodtunk, mikor tudnánk legközelebb jönni, és kit hoznánk magunkkal, hogy megmutassuk mindazt, amihez kevesek a szavak, ami inkább csak átélhető.
