Az Újfalu vagy Kurucfalu, de hívták már Remény-telepnek is Mohol legszegényebb kerületét, amely pár száz méterre fekszik a falu déli végétől, a pravoszláv temető szomszédságában. Sokatmondó elnevezések, valaha lehet, hogy ráillettek, de manapság leginkább Reménytelenség-telepnek keresztelném a néhány utcából álló kerületet, amelyet keskeny műúton lehet megközelíteni.
Sivár környék: düledező, megkopott viskók sorakoznak házromokkal tarkítva, bedőlt kerítésekkel és kapukkal, poros út, gaz, nagy bajuszos, inges, mellényes öregember igazít útba, báli ruhás kislány kutyakísérettel sétál valahová. Csupa Kusturica-filmben látott zsánerkép dereng fel bennem. A környéken régen a szegény nincstelenek kaptak házhelyet, abban a reményben, hogy nem kell sokáig itt lakniuk, hanem elköltözhetnek és máshol lelhetnek otthonra – valószínűleg innen a Remény-telep elnevezés, bár ez csak az én feltételezésem. Mostanság ugyanez a remény élteti Kaszás Imrét és két általános iskolás gyermekét, a nyolcadikos Mihályt és a negyedikes Erzsébetet, akik a családfő 15 000 dináros fizetéséből és segélyből tengődnek a Vasa Pelagić utca 19. alatt lévő házukban, amely rogyadozik. Az épület végén tönkrement a tetőszerkezet, beázott a padlás és leszakadt a hátsó szoba plafonja. Szerény és szegényes ház kívül-belül, blokkból és téglából épült, de nem egyszerre. A hozzáépítés jól látszik a ház homlokzatán, ahol a deszka tűzfal foghíjas, de az idő már ezen a részen is kikezdte a tetőt. A házban négy alacsony, döngölt padlójú helyiség van, közülük egy használhatatlan. A konyhán keresztül jutok a szobába, ahol szól a tévé, a ház lakóin kívül három ágy, kisasztal, két sámli és egy régi szekrény fogad. A hatvanhárom éves Kaszás Imrétől megtudom, hogy ebben a szobában lakik a gyerekeivel:
– Hárman vagyunk a családban, júniustól Adán dolgozok az egyik vállalatban fizikai munkásként. A fizetésemből élünk, ami havonta 15 és 17 ezer dinár közötti összeg. Ez nem sokra elég, kifizetjük a villanyt, a kenyeret, veszünk valamennyi ételt és már el is fogyott a pénz – panaszkodott Kaszás Imre. – Két évvel ezelőtt még a moholi Zora konzervgyárban dolgoztam. A vállalatot privatizálták, tönkrement és becsukták. Munkanélküli lettem, a munkaközvetítő szolgálattól két éven át kaptam bizonyos juttatást, amiből éppen csak a kosztot, a villanyt és a vizet tudtuk kifizetni, másra nem nagyon jutott. Idén áprilistól három hónapon át nem volt semmilyen biztos jövedelmem, akkoriban alkalmi munkákból éltünk. Örültem, ha kenyeret tudtam adni a gyerekeknek. A Zora nem fizette ki az utolsó 10-12 havi fizetésem, ami mintegy 5000 euró, ezt talán soha nem kapom kézhez. Az egykori dolgozók közül volt, aki már perelte a céget, de a tulajdonos azt mondta nekik, hogy amint lesz pénze, kifizeti a tartozást, de egyelőre nem fizetett – mondta a házigazda.
Kaszás Imre: Ezt kellene kijavítani!
A pénztelenség miatt Kaszás Imrének a házjavításra sem telik, jóllehet a ház végén tönkrement a horogfa és beázott a padlás, így a hátsó szobában leszakadt a plafon egyik sarka. Míg el nem végzik a javítást, addig lakhatatlan a hátsó szoba: – Nagyon nehéz ilyen körülmények között élni. Mindhárman egy szobában vagyunk, a gyerekeknek fürdőszoba kellene, de nincs rávaló. A házban négy helyiség van, két szoba, egy konyha és egy spájzféle. Ezek közül a szoba és a konyha lakható – hallottuk a családfőtől.
Fogadkozott, hogy amint pénzhez jut, legalább annyira kijavítja, hogy továbbra is lakni tudjanak a házban, bár teljes tetőcserére lenne szükség, ami rengeteg pénzbe kerül, hiszen 12 pár horogfát, ehhez lécet és másik cserepet kellene venni. Egyelőre nejlonfóliát terítettek a padlásra, hogy ne ázzon be az épület, amely hátsó részén a tető tényleg úgy néz ki, mintha bombatalálat érte volna. Akárcsak a fészert, amely teljesen összedőlt, így a téli tüzelőt, a kukoricacsutkát az udvaron tartják nejlonfólia alatt.
A pénztelenség és nélkülözés mellett néhány hónapja még egy csapás érte a családot, elhunyt Kaszás Imre felesége és a gyerekek anyja, Jelena. Az asszony öt hónapja halt meg, előtte sokat betegeskedett és kórházban is volt. A családfő keserűen jegyezte meg, hogy az épület javítására vagy egy másik ház vásárlására gyűjtögették a pénzt, de amire összejött, lebetegedett a felesége. A pénz pedig elment a kezelésre, az utazási költségekre. Amikor az iránt érdeklődtem, hogy ketten könnyebb volt-e az élet, Kaszás Imre azt válaszolta, hogy annyival volt könnyebb, hogy a felesége otthon volt, megfőzött a gyerekekre és kimosott és rendbe tette a ház környékét, ő pedig dolgozhatott. Mostanság viszont egész más a helyzet, a munka mellett a házimunkát is neki kell elvégezni:
– Most értünk haza, nekem takarítanom kell. Tegnap kimostuk a szennyest, azt ki kell teregetni. Hála istennek, a mosógép még dolgozik, nagyon nehéz lenne nélküle. Ha kézzel kellene mosni, ki tudja, mikor mosnék ki rájuk, és nem is győzném. Főzni én szoktam, de csak délutánként, mivel délelőtt dolgozok. Ebédet mindhárman a moholi Idősek Otthonából kapunk a községi szociális központ jóvoltából. Délután szoktam valami kis vacsorát készíteni. Bár megtörténik, hogy az ebédből marad vacsorára is. Ha nem kell főzni, akkor mást csinálok, ma például az udvart takarítom. A fiammal el szoktam menni a keresztanyjához fát hasogatni. Mindig akad egy kis munka, amiért pénzt kapunk – magyarázta.
Mindkét Kaszás gyerek a helyi Novak Radonić Általános Iskolában tanul szerb nyelven. Emellett mindketten részt vesznek a szegény sorsú gyerekek számára kialakított nappali foglalkoztatáson, ahol szakemberek segítenek nekik tanulni, illetve kapnak tankönyveket és tanfelszerelést. Mihály és Erzsébet közül a fiú a közlékenyebb, akitől megtudom, hogy géplakatos szeretne lenni és nagyon szeretné legalább hármas átlageredménnyel befejezni a nyolcadik osztályt. A kislány már sokkal szófukarabb, igennel vagy nemmel válaszol. Mihálytól megtudom, hogy még soha nem voltak iskolai kiránduláson, és szívesen utazna, hogy világot lásson. A húgát viszont nem vonzzák a kirándulások. Amikor arról tudakozódok, hogy van-e valamilyen álmuk, vágyuk, akkor mindketten azt mondják, hogy nincs. Kaszás Imre viszont könnyes szemmel jegyzi meg, hogy nagyon is van, mindhárman szeretnének innen elköltözni a faluba. A családfő azt tervezi, ha összejönne egy kis pénz, akkor a jelenlegi házát eladná, bár tudja, hogy talán csak néhány száz eurót kapna érte. Helyette inkább Moholon venne egy lakható házat.
A tél közeledtével Kaszás Imrének a gyerekek megfelelő ruházatáról is gondot kell viselni. Mint mondta, az ismerősöktől nagyon szép ruhákat kaptak, így azt nem kell venni, de téli lábbelire muszáj lesz kiszorítani a kevéske fizetéséből. Egyelőre erre kell előteremteni a pénzt, de jövő szeptemberre mindkét gyerekének iskolatáskát is szeretne venni.
