Szeretnék 4200 eurós órabérért dolgozni. Tudom, hogy nem hangzik túl tisztességesen, de ez van. Valóban így gondolom. Elvégezném a rám bízott feladatokat mindenféle ellenvetés nélkül. Nagy lelkesedéssel dolgoznék ennyiért, és nem egy-másfélért, amennyit most keresek – igaz, sokszor még ezért a pénzért is nagy kedvvel dolgozom meg.
A recept a 4200 eurós órabér megkereséséhez nagyon egyszerűnek tűnik, elég ugyanis, hogy ha az ember egy igazgatóbizottság tagja – lehetőleg egy olyan vállalaté, amelyik nem működik valami jól, és ezért ennek a testületnek sem kell kéthavonta, vagy esetleg havonta összeülnie. Így tulajdonképpen az évi két-három ülésen való részvételért – ami aligha tart egy, másfél óránál tovább – akár több mint négyezer eurót is kaphatnánk. Én benne lennék, gondolom, sokan Önök közül is, mert annak, hogy éveken, évtizedeken át dolgozunk a semmiért, vagy csak azért, hogy éhen ne haljunk, semmi értelme. Belefárad az ember.
A belgrádi politikai tudományok karának egyik tanára szerint a hatalmon lévő pártok egymás között legalább húszezer funkciót osztanak szét. Nyílt titok ez, mindenki tudja, hiszen nekem is nyilatkozott már vajdasági magyar politikus olyat, hogy ha munkát akar az ember, azért a párthoz kell fordulnia, úgy nagyobb a valószínűsége, hogy a keresést siker koronázza.
Húszezer „elégedett” ember azonban véleményem szerint elenyésző ahhoz a több mint 720 000 elégedetlen munkanélkülihez, a több százezer minimálbérből tengődő elégedetlen alkalmazotthoz, illetve azokhoz a nyugdíjasokhoz képest, akik kénytelenek kevesebb mint 10 000 dinárból „megélni”. Ezek az emberek nap mint nap aggódva kelnek reggel és fekszenek le este, mert nem tudják, hogy másnap hogyan teremtik elő a kenyérre valót. Ezért nem hiszek abban a havi statisztikában sem, amely szerint szeptemberben 34 570, októberben meg 33 955 dinár volt az átlagfizetés az országban. Ezek a számok senkit sem érdekelnek. Azokat sem, akik havi félmillió dinárt keresnek, azért, mert nincsenek megélhetési gondjaik. Azokat viszont, akik a megélhetésért küzdenek, azért nem, mert nem tudják, hogy másnap hová kopogtassanak be segítségért, s talán már akkor elégedettebbek lennének, ha ennek az összegnek a felét megkereshetnék valahol. Azok pedig, akik éppen megkeresik az átlagot, néha örülnek, hogy ehhez a réteghez tartoznak, majd miután kifizetik a számlákat, megveszik az alapvető élelmiszereket, új téli cipőre már aligha futja.
Egy minapi sajtótájékoztatón Szabadkán elhangzott, hogy a hatalom előbb vagy utóbb a legtisztességesebb embereknél is eléri azt, hogy tisztességtelen módszerekhez folyamodjanak. Az illető arra gondolt, hogy ha már demokratikus úton nem tudták érvényesíteni jogaikat és igazukat, akkor kénytelenek erőszakhoz folyamodni. Vagyis kénytelenek lesznek utcára vonulni, tüntetni, kiabálni, hogy valaki észrevegye őket, a problémájukat. Az illető azt is elmondta, azért biztos abban, hogy csak ez a lehetőség maradt, mert úgy tűnik, csak az éri el a célját, aki erőszakhoz, törvényellenes módszerhez folyamodik. Erre akadt példa az utóbbi hetekben.
Mondhatnak a politikusaink bármit, hiszen az utóbbi időben folyamatosan az erőszak ellen szólnak, nyugalomra intenek és váltig állítják, hogy Szerbia a demokrácia bölcsője. Ugyan már!
Sajnos a szabadkai elégedetlen munkások mondatai elhangozhattak volna egy zentai, egy nagybecskereki, egy adai, egy újvidéki, egy falusi, nagyvárosi, Tisza vagy Duna menti településen élő, munka nélkül maradt szerbiai polgártársunk szájából is, akit ma már nem a demokrácia érdekel, hanem az, hogy mikor kezd el végre a politikum arról beszélni, ami őt elsősorban és a legjobban foglalkoztatja, mégpedig, hogy miből vesz holnap reggel kenyeret és tejet.
