Úgy vélem, mindaz, ami tegnap Szabadkán történt, Szerbia bármelyik városában megtörténhet, sőt van olyan hely, ahol már meg is történt. Tegnap, ma, holnap, kutyamenhelyen, csőd előtt álló vállalatban, bárhol, bármikor. Legyen szó éhségsztrájkról, vagy legyen szó arról, hogy egy ember levágja a saját ujját, vagy felgyújtja magát, a lényeg mindenhol ugyanaz.
Tegnap egy elkeseredett asszony, aki – és senki sem tud meggyőzni az ellenkezőjéről – mindent megtett volna azért, hogy az általa vezetett menhelyen lévő hétszáz kutyának enni adhasson, majdnem felgyújtotta magát. A tehetetlenség, a kilátástalanság, a nemtörődömség sodorta ebbe a helyzetbe.
Ebben a történetben viszont mindenkinek igaza van egy kicsit, és senkinek sincs igaza.
Igaza van az egyesület vezetőjének, hiszen ő időben segítséget kért. Nem koldult az utcán, nem hagyta éhen halni a kutyákat, hanem arra kérte a városvezetőséget, üljenek le, próbáljanak közösen megoldást találni a felmerülő problémákra, mert a támogatási források elapadtak. A város állítólag nem volt hajlandó beszélgetni velük.
Igaza van annak is, aki az egyesület előző vezetőjét, alapítóját szeretné felelősségre vonni, aki elnökként anyagilag segítette, támogatta a menhely működését, amióta azonban távozott, mintha megszűnt volna állatbarátnak lenni.
Igaza van a városvezetőségnek is, hiszen nekik valóban nem kötelességük az egyesületek anyagi gondjait megoldani, azokért maguk felelősek. Ebben az esetben pedig különösen, hiszen a szervezet csak abban az esetben alapíthat állatotthont, ha hosszú távon is tudja működtetni, vagyis ha ahhoz megvannak a feltételei. A város pedig megalapította a saját menhelyét, amelyet működtet is. Hogy hogyan és elegendő-e az egy ekkora városnak, más kérdés.
Igaza van a környék lakóinak is, akiknek évek óta nincs egy nyugodt percük sem, hiszen a több száz kutya csaholása mellett az onnan terjengő szagokat is el kell viselniük. Nincsenek megadva számukra a nyugodt élet alapfeltételei. Igaza van tehát azoknak is, akik szerint évekkel ezelőtt nem lett volna szabad engedélyt adni ennek az egyesületnek ahhoz, hogy lakott területen alapítson menhelyet.
Azok sem tévednek, akik tegnap és ma is rettegnek attól, hogy ha a kutyafalka kiszabadul, akkor őket, esetleg gyermekeiket támadják majd meg.
Igaza van azoknak is, akik azt mondják, csak a város azon területén több száz család éhezik, s évek óta rájuk sem néz senki, a városvezetőséget nem érdekli, hogyan tengődnek el egyik napról a másikra.
Igazat kell adnunk a város tanácsosának, Suzana Dulićnak is, aki szerint ha a kutyák az utcára kerülnek, a bűnösnek a bíróság előtt kell felelnie a tetteiért. Egyetértünk, akkor viszont – ahogy kollégám mondta – tartsuk tiszteletben a törvényeket mindannyian, de holnap és tegnap is!
Az egész ország állapotát híven tükrözi ez az eset. Attól a pillanattól kezdve, hogy évekkel ezelőtt Makkhetes központjától 150 méterre állatotthont alapíthattak, egészen addig, hogy azóta megfelelő feltételek híján működtethették azt, annak ellenére, hogy polgárok százai tiltakoztak és kértek segítséget, senkitől sem várhatunk segítséget és senkinek sem adhatunk igazat.
Azokért a kutyákért azonban mi, emberek vagyunk a felelősek. Hiszem, hogy senki sem gondolta Önök közül, hogy a húsz évvel ezelőtt vállalt két vagy három gyermekét esetleg egyszer majd – tőle független okok miatt – nem tudja eltartani, nem lesz képes taníttatni és támogatni. Ahogyan az embereknek, a gyermekeknek, az állatoknak, többek között a kutyáknak is szüksége van ránk, mert megszelídítettük őket.
Látszat-politizálni pedig – tisztelt illetékesek, polgármester úr és tanácsos asszony – a Városháza fűtött irodájából ugyan lehet, de felesleges. Tessék felhúzni a csizmát és a kesztyűt, kimenni az utcára és megkérdezni az embereket meg a kutyákat, hogy vannak. Attól tartok, meglepődnének az elhangzott válaszokon.
