Nem panaszkodhat ránk nyugalmazott kollégánk, Németh Mátyás, gyakran felkeressük temerini otthonában. A fehér papír csábítása, Fekete fényzár, A rabul ejtett pillanat, Visszapillantás a porzó nyári utakra, Matyi és a leskovaci gyorsvonat, csupán néhány írás címe, melyek róla/vele készültek az utóbbi néhány évben. Fotóiról, festményeiről, emlékeiről vagy éppen kulináris szokásairól faggattuk, mindegy, mindig örömmel, készségesen fogadta az érkező kollégákat.
Szinte kiváltságos helyzet más nyugdíjasainkkal szemben, akikhez megmagyarázhatatlanul ritkán jutunk el. Amikor befordulok a terebélyes családi ház decemberiesen megkopaszodott kis udvarába, már a sokéves szőlőtőkékre figyelek, meg az egyre terebélyesedő, magasba szökő borostyánfüzérre, majd a tövében levő hibiszkuszbokrot keresem, hiába. Persze, Gizi, Mátyás felesége bementette télire. A kocsit sem látom, viszont azt igen, hogy az új szomszéd, a nemrégen még menekült, ma már nagymenő kereskedő igencsak megváltoztatta Matyiék sokéves kilátását a narancssárgára meszelt, felújított épületen.
Egy-két kopogás után ismerősként benyitok a házba. Sehol senki. Pedig tudják, hogy jövök. Nemsokára Gizi ajtót nyit a folyosó végén, „gyere csak, gyere szabadon, nem kell levetni a lábbelit!” Hajlok a kényelemre, és tudom, náluk ez házi szokás, a legfontosabb, hogy a vendég jól érezze magát.
Az egykori fotóműhelyben aztán jól kibeszélgetjük magunkat. Arról, hogy kerültek a gyerekek távolra – Magyarországra –, mivel foglalkoznak, hogyan alakult életük odaát, és hogyan a szülőké, idehaza, és arról is, mennyire tudják tartani a kapcsolatot, összejönnek-e legalább ünnepnapokon.
– Sajnos, nem. Nem ünnepeljük idén együtt a karácsonyt. Télen mi nemigen tudjuk itt hagyni a házat, mert fűtés nélkül mégsem hagyható. A csaknem húsz év alatt, amióta külön élünk, esetleg kétszer utaztunk télen a gyerekekhez. Mert ilyentájt ugyan kit is kérnénk meg arra, hogy fűtsön, felügyeljen arra, nehogy valami befagyjon, nehogy baj történjen? Nekünk a család ünnepe sokkal inkább a húsvét. Akkor általában felutazunk, egyik vagy a másik fiunknál közös ebédet fogyasztunk el. Ez egy közösen eltöltött nap, és kész. Ritka alkalom. Mi aztán maradunk néhány napot egyik meg a másik fiunknál is, és jövünk haza. A nyarak a legszebbek, mert akkor hosszabb időre is haza-hazajönnek, majd – most már így kell mondanom – hazamennek, mostani otthonukba – meséli Mátyás. Felesége kiegészíti, idén nem lesz fenyő. Minek is? Ha itt lennének az unokák, akkor igen…
Három évvel ezelőtt idősebb fiuk, Lehel itthon volt karácsonyra a családjával. Lilla lányával – aki még itthon született, de 5 hónapos korában a katonai behívó elől áttelepült apuka után vitte az anyja – leültek a zongorához, Lehel játszott, Lilla énekelt. Karácsonyi daloktól zengett a ház a karácsonyfa mellett, meg is könnyezték végül ezt a felemelő szépséget, ahányan ott voltak.
Lilla pedig időközben felnőtt. Nagylány lett Esztergomban. Szó szerint, mert nemcsak húszéves, hanem akkorára nőtt, mint nagyapja, és úgy tűnik, a művészhajlamot is örökölte tőle. Hő vágya a budapesti művészeti akadémiára való bejutás, s ebben szülei támogatják.
A fiatalabbik Németh fiú, Csongor Budapesten telepedett le. Két fia közül az idősebbik, Benedek ugyancsak szépen rajzol, kezdi megmutatni, hogy nagyapja és édesapja képességeiből neki is kijutott. A fiatalabbik, a hároméves Domonkos még túl fiatal ahhoz, hogy megmutatkozhattak volna képességei, bár megfigyelőképességét időnként igencsak megcsillogtatja. Nagyapját például „Fületatának” nevezte el, miután alaposan szemrevételezte az asztalnál ülő elődje hallószervét. Csongor, akit sokan – nem véletlenül – a temerini TAKT-tal kötnek össze, a magyar fővárosban végezte el a képzőművészeti akadémiát, majd a mesterképzőt is, ott ragadt, és most könyvkiadással foglalkozik.
– Lehel magyartanárként több iskolában dolgozott az elmúlt csaknem húsz év alatt, Csongor is megfordult több helyen a Gulliver, majd a Műszaki Kiadónál, az ANGRÁF-nál,mígnem önállósult. Menyeink is dolgoznak. Azt gondoljuk – mondja Gizi –, talán ott biztosabb a jövőjük. A gyerekeknek is, meg az unokáknak is. Lehet, ott másként látják ezt, de mi ezt itt így érezzük. Rossz a magány, hiányzik, hogy nem vigyázhatunk az unokákra, hogy néha nem szaladhatunk el egy kis friss kaláccsal hozzájuk, vagy nem hívhatjuk el őket gyakrabban ebédre, hogy lássuk is őket, mint más családok. Miközöttünk 300 meg 400 kilométer ül. Mégis jó tudni: boldogulnak, haladnak, az unokák pedig nőnek. Megnyugtató az is, hogy a távolság ellenére jó kapcsolatban maradtunk. Nyíltságra, őszinteségre neveltük gyerekeinket, és most unokáinkkal is hasonló a kapcsolat.
Némethék számára 1991. szeptember 16-a az a sorsfordító nap, ami meghatározta az összes utána következőt. Ekkor hagyta el az országot Lehel, miközben Csongor már Magyarországon tanult. És sorjáztak a jól ismert események. A fiúk ott maradtak. A szülők meg itt. Egyelőre legalábbis. Mert, mint a szülők mondják, még mindig nem kizárt, hogy egyszer felkerekednek, és a gyerekek után mennek. Nem húsvétra, hanem tényleg, igazán.
