Főiskolai tanulmányaim során az egyik szociális munkát oktató tanárom égette bele tudatomba, miszerint az abnormális helyzetben, az abnormális a normális. Sokáig nem tudtam hova tenni ezt a nem mindennapinak tűnő mondást, de mostanában egyre inkább hajlok arra a meggyőződésre, hogy tanárnőm megállapítása túlzottan is helytálló. Nem kell messze gyalogolnunk, elég fellapoznunk bármely bulvárlapunkat.
Ha teszem hozzá, véletlenül a szerb bulvársajtó napi híve lennék, már rég idegösszeomlást kaptam volna, vagy legalábbis betegesen paranoiás lennék, hiszen nap, mint nap szembesítenek minket kicsinyke országunk beteges eseteivel. Ami természetesen nem feltétlenül rossz, ugyanis kibillenti az embert Csipkerózsika álmából, de jó sem, mert a sok vér és a különféle összeesküvés-elmélet kétségkívül nyomot hagy bennünk is. De leginkább gyermekeinkben. Mindezt meg kell pácolni némi vérengzős esti filmmel, meg horrorfilmeket megszégyenítő részletességgel bemutatott gyilkolós (szleng szerint hentelős) számítógépes játékkal és már kész is a vacsoránk. Csak meg ne ülje majd a gyomrunk.
Á dehogy, ásítoznak némelyek, Szerbiában nem történik semmi komoly, ugyanis olyan sokáig és olyan szinten el voltunk zárva a nyugatot megfertőző agresszióhullámtól, hogy bátran kijelentették, Szerbiában nincsen fasizmus, sem neonácizmus. Nem elég, hogy a parlamenti ülésnek álcázott valóságshow-t kell fogyasztaniuk a mindenkori problémákkal nem küszködő polgároknak, ahol korábban betekintést nyerhetünk például az archaikus szerb átokszórások szokásába, vagy bólogathattunk az infrastrukturális miniszter, az új közlekedési törvény megalkotójának meggyőző érvelésén, miszerint nem használ biztonsági övet, mert kövér, most pedig a Szerb Haladó Párt, a Szerbiai Szocialista Párt és az Új Szerbia képviselői büszkén kijelentették: az antifasiszta törvénytervezet Szerbia szégyene. Tomislav Nikolić egészséges logikát meghazudtoló szavai még mindig csengenek fülemben: mintha mi szerbek képesek lennénk bárkit is faji, nemzeti és vallási alapon üldözni. Jó-jó, fiatal vagyok, de annyira nem, hogy ne emlékeznék a kilencvenes évekre. Országunk vezető emberei így mutatnak nekünk példát. Igaz, kell a szavazat, hogy meglegyen a tejbe aprítandó.
Gyilkosság történt, mert nem volt hideg sör, csodálkozunk, mekkora az agresszió az ország szívében, majd egy másik bulvárlap pedig megmutatja, mi is a helyzet Vajdaságban, a tolerancia fellegvárában. Megszúrta apját (Óbecse), Megverte apját és megszúrta annak élettársát (Bácsföldvár), Meggyilkolta feleségét és felakasztotta magát (Szenttamás), Megtámadta nagyapját (Újvidék), és még sorolhatnánk. A szakemberek az elmúlt háborús időszak okozta traumákról beszélnek ilyenkor, valamint kiemelik, hogy megnehezedtek a megélhetési körülmények és a megoldatlan gondok csak torlódnak. A megnehezedett körülményekből egyedül csak a szerencsejáték-üzemeltetők és kocsmák gazdagodnak szemmel láthatóan. Sokan a reményt, a kiutat keresik, sokan pedig csak feledni akarnak. Na, de miből?
A gyerekek között is megnőtt az agresszióhullám, tudósítanak a lapok, Újvidéken öt nap alatt négy komolyabb verekedés történt különböző általános és középiskolákban. A tanárok panaszkodnak, mert megvan kötve a kezük, a diákok pedig ezt nagyon is jól tudják, hát kihasználják. Tiszta nyugat, még jó, hogy nem tartunk otthon fegyvereket. Egyedüli mentsvárunk ilyenkor már csak az egyház lehet, a jó pásztor, de ott meg lapáttal verik a leszokni vágyó drogosokat. A Szerb Pravoszláv Egyház váltig tagadja, hogy nem adta áldását a Crna Rekai-i rehabilitációs központban, míg a szentképek alatt megvert fiatal szerint, a Branislav Peranović, a központ „lelkiatyja” is ellátta a baját. Tagadják is, hogy bármiféle közük lenne hozzá és el is ítélik az ott történteket. Igaz, mindez csak azért tudódott ki, mert az amerikai alelnök vizitjét nem szentesítette az SZPE, hangzik tőlük.
A közbiztonságról már csak annyit, hogy bármikor megverhetnek a város szívében, bármiféle indok nélkül (lelkes közönséggel) és nyugodtan be lehet sétálni az Elnöki Palotába két kézigránáttal, de egy fesztiválra, vagy egy koncertre, sem ásványvizet, sem túrós buktát nem vihetek be.
Valami bűzlik, de nem Dániában.
