Az ember megjelenése óta folyamatosan növekvő módon használja, felhasználja, kihasználja a természetet, a Szentírás is kimondja: használd, műveld azt. A kihasználtság fokát talán a megismerés fokával lehetne mérni. Aki megpróbálta megismerni a természetet, azt csodáltuk, üldöztük vagy féltünk tőle. Az igazi tudós soha nem a természet ellen fordította ismereteit, de mi, a felhasználók annál gyakrabban. Ahogy növekedett az ember megismerési képessége, egyre jobban fokozódott az üldözés, de most már nem a tudós, a megfigyelő lett a célpont, hanem maga a természet.
Őseink, a gyűjtögető életmódot folytató ember ritkán okozott kárt a környezetben. A földmegművelésére való áttérés, az ércek bányászata és a fémkohászat, valamint a közlekedés fejlődése egyre súlyosabb környezetszennyezést indított el: megkezdődött az erdők irtása. Már az ókori városokban is megjelentek azok a gondok, amelyek ma is környezeti problémát okoznak a nagyvárosokban: a szemétkezelés, a szennyvízelvezetés, a higiéniai kérdések stb.
Az 1960-as évekre kihevertük a háborúkat, egekbe szökött az ipari termelés, a járványok visszaszorításával hirtelen megnőtt a népesség, miközben a megművelhető földből egyre kevesebb maradt, a szennyezés mértéke pedig egyre csak nőtt, mint létezésünk ékes bizonyítéka a Földön. Ekkor, a beat-korszak vége felé született meg üvöltve a környezetvédelem. Egy fantáziadús amerikai újságírónő, Rachel Carson 1962-ben megírta Néma tavasz című művét. A könyv a természetben felhasznált kémiai anyagok kedvezőtlen biológiai hatására hívta fel a figyelmet. A Néma tavasz nem nevezhető tudományos műnek, ugyanakkor igen színesen és megrázóan ábrázolja a peszticidek helytelen alkalmazásának nemkívánatos következményeit. Baj van! Tudatosult bennünk és 1970-ben a környezetvédelem már társadalmi mozgalommá vált. Meg kell védenünk a Földet – magunktól. Számos nemzet, ország hirtelen feljajdult, mindenki aggódóan nézett a jövőre, születtek határozatok, egyezmények, törvények, de ma mégis tovább növekszik az ózonlyuk, mérges gázokban fürdünk, olvad a sarki jég és lassan élhetetlenné válik környezetünk.
Minden csapból környezetvédelem folyik, és minden négyzetméteren szemetet látni. Legalábbis nálunk. Nem is olyan rég, ismerőseimmel beszélgettem, akik kifejtették, hogy mennyire szánalmas itt élni, nincs kultúra, sok a szemét, na de Nyugaton! Az más világ, majd egy laza csuklómozdulattal, közömbösen a földre „ejtette” a csokipapírt. Egyetemista a fiatal, értelmes, hát megpróbáltam vele beszélni. Más is ezt teszi, jött a tömör válasz. Igen, ez ellen már nem tudok érvelni, vagyis tudok, de minek. Ha egy leendő értelmiségi ennyire közömbös, akkor tényleg nagy a baj. Ilyenkor kesernyés mosollyal gondolok arra a tavaly megjelent rajzfilmre, amelyben a (nem is nagyon) távoli jövőben, a Földön végül egyetlen értelmes entitás maradt, a szeméthegyek között. Egy hulladéksajtoló robot: Wall-E.
Azt mondják, hogy a szeretet ellentéte a közömbösség. Ha a szeretet maga az élet, akkor a közömbösség az élni akarás ellentéte is. Ebből a szemszögből talán meg lehet érteni, legyen szó akár nagyokról (mágnások, politikusok), akár kicsikről, miért nem törődünk az egyetlen ajándékunkkal, az életünkkel, az életterünkkel. Ilyenkor azzal az önigazoló, szánalmas frázissal szoktunk érvelni: de hát én egyedül mit számítok, nincs pénz, meg süt a nap. Egyszerűbb tudomást sem venni a gondokról, hozzá nem értéssel vádolni a meteorológusokat, valamint durcáskodni, hogy még környezetvédelmi törvényünk sincs. Majd eltakarítják mindezt az utánunk jövő generációk. De hogyan, ha az általunk felmutatott példa, mint tudjuk: nem követendő! Pedig a gyermek elsősorban a szüleitől tanul, majd az iskolában, a környezetében. Ha meg akarjuk állítani a rosszat, vagy legalább csökkenteni azt, nincs más kiút, mint megerőltetni magunkat, odafigyelni és oktatni. Meg kell válni közömbösségünktől.
Csak így tudunk unokáinkra egy élhető Földet hagyni.
