Nem kell ahhoz mélyen vallásosnak lenni, hogy tudjuk: a temető szent hely és tisztelni kell, mind a holtak emlékét, mind az élők érzését. Ezek a sírok, keresztek nemcsak vallási jelképekként szolgálnak, hanem rohanó világunkban megállásra, emlékezésre is lehetőséget adnak. Mindemellett úton-úttalan bele lehet botlani az egyik legősibb sértésbe, őseink nyughelyének meggyalázásába. Ilyenkor a közvélemény egy szóra felhorkan, mélységesen elítéli a szégyenteljes tettet, a rendőrség pedig hallatlan mozgósítással nyomozásba kezd. Amennyiben előkerülnek a tettesek, megfeddik őket és a nyugtalan botránkozás még egy rövid ideig tovább tart, senki sem érti az indítékot. Ugyan, miért is értenék?
Elég csak odafigyelni a médiában megjelent írásokra és reagálásokra egyaránt. Feltűnő lehet, hogy az esetek nagy százalékában kiskorúak rongáltak, minden hátsó szándék nélkül, csak a buli kedvéért, alkohol hatására vagy csupán erőfitogtatásból a társaik előtt. Amikor elkapják őket a rend őrei, riadtan pislognak, ők nem akartak senkit sem megbántani. A szakemberek elemezni kezdenek: rossz családi háttér, a szülői odafigyelés hiánya váltott ki ilyen szintű feltűnési viszketegséget a tinikből, de az kizárt, így próbálják kompenzálni, hogy nem felelnek meg a különféle elvárásoknak, nem szerepelnek jól a suliban. Minden ember vágya, hogy megfeleljen másoknak és egy napon kiemelkedjen a szürke masszából. A szülők pedig nem értik miért, hiszen ők nem így nevelték gyereküket. Hibás az iskola, a társadalom, meg televízió.
A halál, akárcsak az élet, misztikus az ember számára. Az archaikus korban az ősök nyughelyének megsértése az ősöktől való elválasztást jelentette. Az, aki nincsen többet összekötve őseivel, elveszti gyökerét és hontalanná válik. Elvész a történelemben. Számos monda és hiedelem kapcsolódik a temetőhöz, például a bátorságukat fitogtató lányokról-legényekről szóló hiedelem is, akik éjfélkor a temetőbe merészkedtek és onnan sírkeresztet loptak el, de büntetésből szörnyethaltak. Túl akarunk járni a halál eszén, kikerülni, megzabolázni azt. A népi hitvilágban a halott lelke, maga a halott, a halott külsejére emlékeztető, megfoghatatlan szellemlény, kísértet hazajár, ha megbolygatják sírját. De van, hogy csak a jólét után kutatva hagyja ott kéznyomát egy sírrabló, vagy akár lehet, hogy a kollektív tudatalatti által vezérelt bosszúvágytól fűtött személy akarja megbotránkoztatni ellenfelét. Néha meg egyszerűen a falu bolondja a tettes. Nála nincs mit magyarázni.
Van aki elítéli a sírgyalázást, kegyeletsértésről beszél, van akit pedig egyszerűen nem érdekel. Amennyiben valaki nem érintett, van, hogy megvonja vállát és csodálkozik, hogy mit kell háborogni. Elhagyott temetővel már nem foglalkozunk, hisz nem nyugszik ott ismerősünk. Régóta gyökerek nélkül élünk.
Aki nem tiszteli a halált, az nem tiszteli az életet sem, fedte fel nemrég gondolatát egy idősebb ismerősöm. Az ilyen ember végtelenül magányos lehet. Jártam én is olyan temetőben, amelyen rég otthagyta az idő a nyomát. Az egykor boldog, szomorú, dolgos, vagy más életet élő emberek sírkövei a kerti árnyékszékekbe beépítve árválkodtak, a csontok pedig valamelyik gyerek szobájában díszelegtek. Vajon velünk is ezt teszik majd egykor? Hiszen ma már semmi sem szent, még a holnap sem.
