Van egy szomszédom. Öregapja Fiumében tanult, a mi lovas tengerészünkkel együtt. És a szerb katonaság tisztje volt. Csetnik. Ezzel már többször is eldicsekedett.
Ő mondta a napokban, hogy mi magyarok rosszabbak vagyunk a szerbeknél. Semmiben sem tudunk egyetérteni, öt felé húzunk, veszekszünk, ellenségeskedünk.
Amikor ezt mondta, nem az anyaországi magyarságra gondolt, hanem csak ránk, a Délvidéken élő magyarokra.
A nemzeti tanácsokról szóló új törvényről és a választói névjegyzékről szóló véleményeket olvasva, igazat kell adnom a csetnik származású szomszédomnak.
Közben egy könyvet is olvasok, amelyet egy szenttamási fiatal történész írt a rácjárásokról. Néhány évszázadot utazok e könyvvel a múltba, és azt látom, hogy e térség magyarjaival az anyaország is, de az ide betolakodók is nagyon sokszor mostohán bántak.
A Délvidék magyarjai szinte mindig áldozatai voltak a politikai csatározásoknak, és miután már nem is élhettek saját országukban, a folyamatos asszimilációnak.
És ez tart a mai napig.
Sajnos, ehhez az asszimilációhoz mi magunk is hozzájárulunk.
Hogyan?
Több példát is felsorolhatok.
Például úgy, hogy szerb nyelvű iskolába íratom gyerekem ott, ahol lehetőségem lenne anyanyelvén taníttatni. Vagy úgy, hogy politikusként vagy újságíróként, vagy egyszerű szemlélőként kevésbé törődök azokkal a közösségekkel, ahol már kevés a magyar, vagy azokkal a régiókkal, ahol szétszórtan élnek. De úgy is, hogy ha hallgatok, amikor a kettős állampolgárságról esik szó, vagy sunyítok, amikor az általános iskolai történelmi tankönyv a magyarokról azt állítja, hogy e térség megszállói...
De úgy is, hogy ha ketten vagyunk magyarok a liftben, anyanyelvünkön beszélgetünk, de az egyik emeleten beszáll egy ismeretlen ember, mire mi elhallgatunk, vagy beszélgetésünket az idegen vélt nyelvén folytatjuk, azaz szerbül. Pedig lehet, hogy éppen angol az illető, és egy kukkot sem ért sem magyarul, sem szerbül.
Ha létezik öncenzúra, márpedig létezik, akkor létezik önasszimiláció is.
Mi ezt tesszük magunkkal, ha nem merjük minden pillanatban, minden helyzetben vállalni azt, hogy magyarok vagyunk.
Egyesek ezt diszkriminációnak élik meg, mások pedig alkotmányellenességnek, megint mások toleranciának. És sokan különböző kérdéseket tesznek fel.
Mint most, a nemzeti tanácsunk megválasztása kapcsán is.
Azt, hogy feliratkozzon-e a névjegyzékre, vagy sem? Azt, hogy ki a magyar, és ki nem? Kik védik érdekeinket, és kik nem?
Jómagam úgy vagyok vele – és itt bevallom, hogy soha egyetlen párt tagja nem voltam, és újságíróként sohasem leszek –, hogy feliratkozom arra a fránya listára. Még akkor is, ha diszkriminatív és alkotmányellenes.
Feliratkozom, mert magyar vagyok.
És biztos vagyok benne, hogy szomszédom hasonló helyzetben ugyanezt mondaná: feliratkozom, mert szerb vagyok.
Ő a szerbségére, én pedig a magyarságomra vagyok büszke.
A politikusokkal, a politikusok szócséplésével pedig kevésbé törődünk.
Mellesleg, ők sem velünk.
És mindketten tudjuk azt, hogy ők se nem szerbek, se nem magyarok.
Ők csak politikusok.
Én pedig magyar vagyok.
