Nemrég olvastam a következő hírt:
„Éves összevetésben 8 százalékkal esett vissza a nemzetközi turizmus az idei első negyedévben - derül ki az Idegenforgalmi Világszervezet (UNWTO) adataiból. Az ENSZ szakosított szervezetének júniusi turisztikai barométere szerint január-márciusban világszerte 269 millió turista utazott külföldre, 22 millióval kevesebb mint 2008 azonos időszakában.
A visszaesést az átfogó pénzügyi válságnak és az új típusú influenza egyre erősödő terjedésének tulajdonítja a szervezet, amely mindazonáltal azt jósolja, hogy a második félévben lassul a hanyatlás üteme, és éves szinten 4-6 százalékkal esik vissza a nemzetközi turizmus az idén.
Majdnem minden kontinens megszenvedte a válságot, legerősebben Európa, ahova 10 százalékkal kevesebb turista látogatott el az idei első negyedévben. Észak- és Dél-Amerikába 5, Ázsiába és a csendes-óceáni régióba pedig 6 százalékkal utaztak kevesebben.
Súlyos, 18 százalékos csökkenést regisztráltak a Közel-Keleten. Kenyának és a földközi-tengeri partvidékének köszönhetően Afrika viszont 3 százalékos gyarapodást könyvelhetett el.”
Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebben töltik szabad idejüket lakóhelyükön kívül. Azt, hogy miért, kiderül a hírből.
Egyrészt a gazdasági világválság miatt, másrészt az új tipusú influenza miatt.
Mindez szép, és jó, de tíz, tizenöt évvel ezelőtt se világválság, se influneza nem volt, mégsem tudtunk sokan sem telelni, sem nyaralni. Az idén ezt rá lehet fogni a világválságra, de vajon mi volt ennek az oka az elmúlt sok, sok évben?
A válasz egyszerűnek tűnik: a pénztelenség.
De mi okozta és okozza a mai napig is ezt a pénztelenséget?
És kire vonatkoztatható a pénztelenség?
Én még emlékszem azokra az időkre, amikor a kiskeresetű dolgozók is el tudtak egy—két hetet tölteni az Adrián, nem beszélve mondjuk az újságírókról, akik közül sokan akkora jövedelemmel bírtak, hogy tengerparti nyaralót is vásárolhattak.
És akkor is, és most is ezek a munkások tisztsségesen elvégzték munkájukat. Nem bennük van a hiba, hanem a munkaadóikban. Azok a munkaadók tudták, hogy ha tisztességes bért fizet a dolgozónak, akkor szabadságát pihenéssel, utazással, nyaralással tudja majd tölteni, és ha visszatér munkahelyére, újult erővel folytathatja teendőit.
A ma dolgozója pedig azért vesz ki a szabadságát, hogy maszekoljon, különben nem tudná kifizetni számláit, nem tudná megetetni családját.
A munkadók pedig közben a tengerpart pálmafái alatt söröznek.
Az, hogy ennek a társadalomnak mennyire nem fontos a dolgozók pihenése, pihentetése bizonyítja az a tény is, hogy kötelezi ugyan a törvény a vállalatokat arra, hogy dolgozóinak nyaralási pótlékot fizessenek, de azt már nem szabja meg, hogy ez az összeg mekkora. Így a legtöbb cég úgy oldja meg ezt a számomra igen fontos kérdsét, hogy évi szinten dolgozói között kioszt ezer, ezer dinárt. Vagy még annyit se.
Nyaralási pótlékként!
A húszezer dináros havi bér mellé évente még egy ezrest.
Hát, nagy bátorság kell ahhoz, hogy ennyi pénzzel valaki nekivágjon a viklágnak.
Vagy talán éppen azért vág majd neki, mert itt csak ennyire becsülik munkáját.
