A migráció valószínűleg egyidős az emberiséggel. Csoda tudja, hogy miért, egyszerűen olyanok vagyunk, hogy szeretünk mászkálni. Csángálni. Csavarogni. Imigrálni. Emigrálni. Van, amikor a kényszer diktálja az útra kelést, a szükség, a muszáj, s van, amikor a kalandvágy. Vagy a jól megfontolt érdek. Vagy az eltökéltség.
Van, hogy csak a szomszéd utcáig csángálunk el. A merészebbje eljut a másik faluig, városig. Aztán olyanok is vannak, szép számmal, akik másik országba, másik földrészre indulnak. Embere válogatja. Csak lehessen menni, mert a bezártság érzése, lett légyen vélt vagy valós, fojtogat. Megtapasztalhattuk mi ezt már sokszor; vajdaságiként, a határ rosszabbik oldalán, ahonnan hol a saját országunk nem engedett ki, csak sarc árán (kilépési illeték, ugye, emlékszünk még), hol meg a kiszemelt ország nem engedett be. A férfiaknak éveken át még a Honvédelmi Titkárság engedélyére is szükségük volt, ha egy kis levegőváltozásra vágytak. És volt, hogy az engedélyért folyamodni sem volt érdemes, az y kromoszóma eleve lehetetlenné tette a kilépést…
Soha nem felejtem el, hogy 2000. október 5-ét követően az új szövetségi kormány (mert akkor még olyanunk is volt) első intézkedése a kilépési illeték eltörlése volt. Szimbolikus? Igen. Fontos? De mennyire! És nem is csak a fizetendő összeg nagysága miatt, habár az sem volt lebecsülendő, sokkal inkább azért, hogy az emberek az országos szintre emelt klausztrofóbiától megszabadulhassanak. Mert maga a tény, hogy lehet, sokszor magát a cselekvést is pótolja, hiszen megelégszünk a tudattal, hogy ha akarnánk, megtehetnénk. Utazhatnánk shoppingolni Szegedre, kávézni Bécsbe, sörözni Brüsszelbe, síelni Svájcba, nyelvet tanulni Angliába, rácsodálkozni a velencei karneválra, tátott szájjal ámulni az Akropolisz lábánál. Ha éppen olyan lenne a kedvünk.
Aztán jött a vízumkényszer. Először csak afféle formális, kötelezően kivárandó, de lényegében könnyen megszerezhető matrica formájában. Aztán már egyre több feltételnek kellett megfelelni, egyre szigorúbb volt az elbírálás, s egyre több volt az elutasított kérelem. A köpésnyire lévő határon (a matrica birtokában) még mindig gyorsan, egyszerűen suhanhattunk át, de már éreztük, hogy nem lesz ez mindig így.
S aztán az orrunk előtt húzódó határ, amely egy ideig egyre légiesebbnek mutatkozott, hirtelen amolyan modern kori vasfüggönnyé vált. Magyarország a schengeni rendszer tagja lett, déli (és keleti) határa egyúttal az Európai Unió déli (és keleti) határává vált. Órákat állunk a sorban, rekkenő hőségben és fogvacogtató hidegben, tehetetlenül és értetlenül bámulunk, hogy mégis mi tart ilyen sokáig egy vacak útlevél-ellenőrzésen, nyeljük a benzingőzt és dühöngünk, hogy bezzeg, a másik sor gyorsabban halad. És valahol hátul, agyunk eldugott zugában tudjuk, hogy hiába az órás várakozás, a hőség, a hideg, a benzingőz és Murphy elévülhetetlen törvénye, még mindig jobb helyzetben vagyunk, mint azok a szerencsétlenek, akiknek útlevelében nem lapul az a bizonyos, ha kalandosan is, de megszerzett, az unióba való belépésre feljogosító matrica.
Valószínűleg nem volt ilyen matricája annak a szerb (állampolgárságú) férfinak, aki egy bő héttel ezelőtt a zöldhatáron szökött át Magyarországra. Vele volt az egyéves fia és a hároméves lánya is. Dermesztő hideg volt aznap éjjel, a korán jött novemberi időjárás nem volt tekintettel a határsértőkre. A két gyerek olyannyira átfagyott, hogy az apjuk egy pillanatban úgy döntött: leteszi őket a Tisza-töltésre(!!!), és bemegy Röszkére segítséget kérni. A segélyhívást követően a szegedi rendőrök indultak a férfi és gyerekeinek felkutatására. Amikor rájuk találtak, a kicsik már nagyon rossz állapotban voltak, a kislányt kórházba szállítása után újra kellett éleszteni. Az apa ellen ezt követően eljárás indult – gondatlanságból elkövetett, életveszélyt okozó testi sértés vétségének megalapozott gyanúja miatt.
A Magyar Távirati Iroda híre ennyit közöl. A tudósító nem firtatta a férfi indítékait, nem kutatta, miért indult meg a két kicsivel éjnek évadján gyalog, miért cipelte karján a járni valószínűleg még nem tudó fiúcskát, s miért kényszerítette hosszú, kimerítő gyaloglásra vélhetően nagyon szeretett csöppnyi lányát. A hírből nem tudjuk meg az okokat.
Mint ahogyan azt sem tudjuk, hogy ezrek, tízezrek, százezrek miért indulnak útnak, miért akarnak eltökélten, bármi áron eljutni a Kánaánnak hitt uniós országokba. Nem egy-két hetes turistabuszos kiruccanásokra, még csak nem is hátizsákos-autóstoppos kalandtúrákra, hanem azért, hogy akármilyen, bármilyen munkát szerezzenek, feketén is, ha úgy adódik. Hogy napi 12-14 órát dolgozhassanak, idejüket, idegeiket, életerejüket beleölhessék abba az illúzióba: emberibb körülményeket teremthetnek maguknak, mint amilyenek között a hátrahagyott hazában élhettek. S nem tudjuk, hogy a napi 12-14 órás robotolás alatt, vagy albérletük felé zötykölődve, a hullafáradtan elrágott vacsora alatt, netalán az ágyba ájulva megfordul-e a fejükben: a Kánaán mindig másutt van. Az idegen meg idegen marad választott hazájában. S nem is mindig csak azért, mert az őshonosok nem fogadják be; neki nincs ideje, alkalma, lehetősége beilleszkedni, neki nincs módja eltanulni a választott haza szokásait, humorát, az életet jelentő apró rezzenéseket. Talán éppen ezért égeti oly sürgetően a honvágy, hogy a munka szünetében, szabadsága idején beüljön a nehezen lízingelt autóba és pihenés nélkül, a saját és a mások testi épségére fittyet hányva hajtsa le a száz meg száz kilométereket. Hogy mielőbb ott legyen, azon a földön, ahonnan oly nagyon igyekezett elmenni.
Az unió déli határán elmélkedhetünk: miért utazik megpróbáltatásokkal teli négy éven át az az afgán férfi, akinek valószínűleg már rögeszméjévé vált, hogy Magyarországra érjen. Elmélkedhetünk, hogy mi késztet egy apát gyermekei életének kockáztatására, hiszen már nem abban az országban élünk, ahonnan a férfiak egy figyelmeztető telefont követően egyetlen váltás ruha nélkül indultak neki a határnak. A hatvanas évek vendégmunkásai hihették még, hogy a jobb élet reményében kerekednek fel. Ma már tudjuk: az élet odaát nem jobb, csak más. Talán annyiban mégis nevezhető jobbnak, hogy lehetőségeket kínál. De (többnyire) nem az első generációnak, hanem a már odaát felnövőknek.
Akik aztán ismét útra kelnek, mert szeretünk mászkálni.
