Banglades lakói harminchét évig éltek áram nélkül. Ez a Banglades nem Dél-Ázsiában van, hanem a Vajdaságban. És nem egy ország, csupán egy lakónegyed a tartományi székváros közvetlen közelében. Cigány lakónegyed, hatvankét házzal és kétszáznegyven lélekkel. Villanyáramot egy hónappal ezelőtt kaptak.
A Pirosi útról kell letérnünk a cigánytelep felé. Aszfaltút vezet addig, kátyúval teli, sárral borított bekötőút. Jobbról is, balról is szántóföldek, pedig mindössze nyolc kilométerre vagyunk Újvidék belvárosától, és a két kilométerre levő pirosi házak is idelátszanak.
Banglades bejáratánál nincsen helységnévtábla. Mindenhol sár és szemét:vashulladék, kidobott hűtőszekrény, mosógép, öreg téglakupacok, korhadt deszkák…
Egy rendszámtábla nélküli autónak támaszkodva négy fiatalember beszélget. Kilépünk a kocsinkból, és a bokáig érő sárban óvatosan, hogy minél kevesebb ragadjon cipőnkre, hozzájuk lépkedünk. Tartok attól, hogy elutasítóak lesznek, ha újságíróként mutatkozunk be, mégis megteszem. Szóba állnak velem, de egyikük eltűnik a szemközti sikátorban, majd egy emberrel tér vissza. Ő ennek a településnek a vezetője, vagy ahogy fogalmazott, elnöke.
– Farkas Gyula vagyok – mutatkozik be szerbül.
– Magyar? – kérdezem tőle arra számítva, hogy beszélgetésünket magyarul folytathatjuk, ám ő szerbül válaszol.
– Igen, magyar vagyok, és a település lakosainak túlnyomó része is magyar. Katolikusok vagyunk. Feleségemmel és gyerekeimmel otthon magyarul beszélgetünk, de kint az utcán a többiekkel szerbül. Egyébként én Piroson magyar iskolába jártam, de olvasni nem tudok magyarul, a feleségemen kívül, azt hiszem, itt senki sem tud. A mi gyerekeink pedig már szerb iskolába járnak Újvidékre, mert állítólag Újvidékhez tartozunk, pedig a pirosi iskola sokkal közelebb van.
– Mióta él itt?
– A szüleim ezerkilencszázhetvenben Óbecséről költöztek Újvidékre. Egyéves voltam akkor. Apám az öntödében kapott munkát. Harminckét évig dolgozott ott, a privatizáció után felmondtak neki úgy, hogy sem végkielégítést nem kapott, sem nyugdíjat. Nemrég halt meg.
– A település már megvolt, amikor ide költöztek?
– Nem volt meg, hetvenkettőben létesült, és azóta itt is élek.
– Ahogy elnézem, igen mostoha körülmények között.
– Amit most lát, az egy álom ahhoz képest, ami akkor itt volt. Akkor még vizünk sem volt, sem utcai világítás, sem aszfaltozott bekötőút. A fürdőszobáról, vécéről csak álmodozhattunk…
Megkérem, hogy sétáljunk egyet. Azon a sikátoron indulunk el, ahonnan ő érkezett. Mellénk szegődik egy asszony is, Plavci Elizabetta. A rövidke, sáros sikátorból kijutva egy nagy térre érkezünk. Innen jobban látszik, hogy az itt lakók házai, egy-két kivételével, két óriási barakkban vannak. Nem is házak ezek, hanem lakások.
Elizabetta meghív minket a sajátjába. A szoba előtt egy tákolmány van. Szinte mindegyik lakás előtt van ilyen. Nem mesterek építették, és jóval később épülhettek a barakkoknál.
– Az EHO-tól (Ökumenikus Humanitárius Szervezet – N. Z. megj.) minden család kapott ezerötszáz euró értékben épületanyagot fürdőszoba építésére. Mindenki épített magának fürdőszobát, de kissé kibővítettük házunkat is, így sokan nem tudtuk befejezni azt. Itt van, az a mi fürdőszobánk – mutatja Elizabetta.
Most lomtárnak használja, mivel még nem kész. A mennyezeten már ott van a gipszlap, a falakból virítanak a vízvezetékcsövek végződései, de még hiányzik a csempe, a mosdó, a kád, a bojler…
– Teljesen felszerelt fürdőszobája még senkinek sincs – mondja Farkas Gyula –, de most, hogy van már áramunk, ennek a lehetősége is megadatott. Csak pénzünk nincs rá. Állandó munkaviszonyban csak ketten vannak, mindketten portások a kórházban. Mi, többiek a szemeteskukákból élünk. Én kapok havonta 4500 dinár szociális segélyt, amiből hattagú családomat, négy gyerekemet, feleségemet nem tudom eltartani, a gyerekeket iskoláztatni, de legtöbben ezt a segélyt sem kapják meg. Kukákból élünk, gyakran onnan is táplálkozunk. Én több helyen is dolgoztam, de már jó néhány éve nem kapok állást. És mások sem. Mindenhol iskolai végzettséget kérnek, meg aztán a munkaadók, amikor meglátják, hogy cigányok vagyunk, nem alkalmaznak minket. Ha nem volna az EHO, és időnként nem segítene bennünket a város, már mindannyian éhen haltunk volna.
– Miért nem tartanak jószágokat? Látom, csak egy helyen van két disznó.
– Tartanánk mi, de azt is meg kell venni. Nincsen rá pénzünk. Pedig a kukákból elláthatnánk a disznókat, a tyúkokat. Az a két disznó pedig azé az emberé, aki munkaviszonyban van. Ő vehetett magának.
– És ha levágja, megosztja a többiekkel?
– Nem, de nem is várjuk el. Az az övé.
– A villanyáram bevezetését ki fizette?
– Családonként tizenötezer dinárt nekünk kellett állnunk, a többit pénzt a város adta (1 millió 860 ezer dinárt – N.Z. megj.) Az EHO kétezer-háromtól törődik velünk azzal az eltökélt szándékkal, hogy ez a település is rendezett, emberhez méltó legyen, mert itt azelőtt semmi sem volt. Mécsessel, gyertyával világítottunk, és nagyon boldog volt az, aki akkumulátorral vagy kis áramfejlesztővel világíthatott. Nem volt vizünk sem, de most már van városi vízvezetékünk. Hét nagy pöcegödröt is építettek a szennyvíznek Tavaly kaptunk utcai világítást. Sajnos már szinte minden izzó kiégett, de megígérték az Elektrovojvodinából, hogy kicserélik azokat. Nagyon örülnénk annak is, ha az utcáinkat (összesen két-háromszáz méter – N.Z. megj.) is kiaszfaltoznák. Tervben van a járdák betonozása.
– Térjünk kissé vissza a villanyáramhoz! Hallom mindenkitől, nagyon örülnek annak, hogy bevezették, de mi lesz akkor, ha nem tudják majd fizetni a számlákat?
– Hát igen, ez nagy gond lesz. Szinte biztos, hogy nem tudjuk fizetni, vagy kevesen tudják majd. Bízom abban, hogy segítségünkre lesz a város, mert ismétlem, itt senki sem dolgozik. A szemeteskukákból élünk. Az előző hatalom megtiltotta, hogy lovas kocsival járjuk a várost, ötezer dinár büntetést róttak ki ránk, ha megfogott a rendőr. Lovainkat eladtuk, és aki tehette, háromkerekű kerékpárt vagy motorkerékpárt vásárolt. Most ezekkel gyűjtögetünk, de annyi pénzt sem tudunk összekaparni, hogy megetessük családjainkat, nemhogy az áramot fizessük. És itt van a nyakunkon a tél, nincs mivel fűtenünk, nincs tűzifánk, legtöbbünk rossz cipővel, gumival és más hulladékkal tüzel.
Plavci Elizabetta mindehhez még hozzáteszi, hogy néhány évvel ezelőtt naponta kaptak meleg egytálételt, de ez is megszűnt. Időnként kapnak egy-két köbméter fát családonként, és ha idén is kapnának, nagyon megörülnének neki. Tisztálkodási szereket rendszeresen kapnak, és ennek is nagyon örülnek.
– És hálásak vagyunk azért is, hogy a házaink tetőszerkezetét, tetejét, és a házakban a villanyvezetékeket teljesen felújították – folytatja Farkas Gyula –, így nem kell majd félnünk a tűztől. Mert eddig évente többször is volt tűzesetünk. Szerencsére a tűzoltók nagyon gyorsan a helyszínre érkeztek, így sohasem volt túl nagy a kár. A tűzoltókra nem panaszkodhatunk, és az iskolákra sem, a tanítók, a pedagógusok, a pszichológusok gyakran ellátogatnak hozzánk. Ha egyik-másik gyerek nem jelenik meg az iskolában, másnap, harmadnap már itt vannak, érdeklődnek… Egyedül a mentőkre haragszunk, mert azok sokszor nem jönnek ki, vagy nagyon sokáig kell rájuk várni.
Ahogy elnézem a rövidnadrágos, mezítlábas kisfiút, vagy azt a csitri lányt, aki ebben a három fokos hidegben papucsban mossa a szőnyeget, és vizes a zoknija, sőt a nadrágja is derékig, vagy benézve egy sötét, nedves falú szobába, ahonnan egy szép kisfiú mosolyog vissza rám, a mentőket alighanem gyakran hívhatják.
– És van még egy gondunk. A bekötőút nincs kivilágítva, és az iskolás gyerekeinknek hazafelé sötétben kell végighaladniuk az egy kilométeres úton.
Hazafelé, hazáig a város csillogásából a nyomorba.
Mert nyomortanya Banglades még akkor is, ha van városi vizük, villanyáramuk, és hamarosan felszerelt fürdőszobájuk is lesz. Nyomortanya marad mindaddig, amíg hagyjuk, hogy szemeteskukákból éljenek… (Fotó: Dávid Csilla)
A három jó barát. A felvétel nem nyáron, hanem három fokos hidegben készült
Iskolába menet, hazafelé már sötét úton kell jönniük
