November közepén Bácsfeketehegyen tartotta meg tisztújító közgyűlését a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete. Az ülésen a jelenlevők Tóth Líviát, a Hét Nap hetilap szerkesztőjét választották meg elnöknek, aki a vajdasági magyar sajtó helyzetéről a következőket nyilatkozta lapunknak:
– Aki ismeri a kollégáknak a helyzetét, az tudja, hogy senki nem mondhatja el magáról, hogy ideális munkakörülmények között dolgozik. Gond van a műszaki felszereltséggel és a mozgáslehetőségekkel is, hiszen az újságíróknak utazniuk kellene, hogy a helyszínről tudósítsanak.
Ami az anyagiakat illeti, ez mindenhol probléma, nem hiszem, hogy van olyan kolléga, aki a jövedelmével elégedett lenne.Lehet, hogy van, ahol egy picit magasabbak a személyi jövedelmek, de biztos vagyok benne, hogy ott, ahol magasabbak, ott sem annyi az a fizetés, hogy abból nyugodtan és gondtalanul meg tudjon élni az újságíró és csak a munkájára koncentráljon. A rosszul fizetett újságírók a munkájukat sem úgy végzik, ahogy kellene, és ha anyagi nehézségekkel küzdenek, akkor nagyobb a kísértés arra, hogy „eladják magukat”. Ezen mielőbb változtatni kellene, hiszen a szabad és a független újságírásnak az egyik alapfeltétele, hogy az újságíró meg tudjon élni abból a pénzből, amit a munkájával keres. A másik dolog, hogy a támogatásból és az eladásból befolyó pénz nem elég, s így minden szerkesztőség rákényszerül a pályázásra, ami nem baj, csak időigényes, és egy jó ötlet megvalósítása emiatt igen sokat késhet. A médiaházak nincsenek egyforma helyzetben, hiszen vannak olyanok, amelyek nemzetileg kiemelt intézmények, és vannak, amelyek nem. Nem tartom jónak ezt a fajta megkülönböztetést, de a következő évtől ez állítólag változik.
Mennyire összetartó a vajdasági magyar sajtó?
– Véleményem szerint ezen a téren nagyon komoly gondok vannak. Kialakult három központ, Újvidék, Szabadka, Zenta, ami szerintem jó, csak az a gond, hogy ezek az újságírói központok nem rivalizálnak egymással, hanem az egymás közötti viszonyukra az utálkozás a jellemző. Ezen nagyon gyorsan változtatni kellene. A szerkesztőségi együttműködések inkább egyéni és baráti viszonyokon alapulnak. Vagyis akik egyébként is kapcsolatban vagy baráti viszonyban vannak, azok segítenek egymáson, információkat, fotókat cserélnek, együtt intézik az utazásokat. Ez azonban nem szerkesztőségek közötti együttműködés. Sokszor el is hangzik az a vád, hogy a magyar újságírók sem állnak ki egymás mellett, egymás problémái mellé nem állnak oda: amikor, mondjuk a Magyar Szó újságírói küzdöttek az anyagi helyzetük javításáért, akkor más szerkesztőségek beszámoltak erről, de úgy igazán nem álltak az ügy és a kollégák mögé.
Milyen konkrét tervekkel vág neki a VMÚE a 2010-es évnek?
– Az egyesület azt tűzte ki az egyik fő céljául, hogy kialakítja a szerkesztőségek közötti együttműködést és fellendíti azt, ezenkívül nyomon követi és reagál a vajdasági magyar újságírással kapcsolatos eseményekre, kérdésekre, vagyis naprakészen működik majd. Ezenkívül a tagok érdekvédelmét is szeretnénk képviselni. A jövő évben szeretnénk a vajdasági magyar újságírás helyzetét feltérképezni, s itt nemcsak a nagy szerkesztőségekre gondolok, hanem a helyi sajtóra is, különös tekintettel a szórványra. Az újságíró-egyesület egyébként ezeknek a helyi tájékoztatási eszközök újságíróinak is fölkínálja a tagságot, ugyanígy a tudósítóknak és a külmunkatársaknak is. Végső ideje lenne vajdasági magyar médiastratégiát kialakítani, s nem szeretném, ha az újságíró-egyesület ebből kimaradna. Az újságíró-utánpótlás képzése nagyon fontos, csakúgy, mint a szakmai továbbképzés. Megkezdjük a kapcsolatfölvételt és ápoljuk a már meglévő kapcsolatokat más, szerbiai és határon túli újságírói egyesületekkel. És van egy érzékeny pont is: a VMÚE javaslatokkal állt és áll elő az Aranytoll, valamint a Messzelátó-díj odaítélése során, és eléggé furcsának tartjuk, hogy a hazai újságírói díj, a Napleány odaítélésében a szervezetünk nem vesz részt. A jövőben szeretnénk, ha a mi véleményünket is kikérnék ezzel kapcsolatban.
Hány tagja van a VMÚE-nek?
– Hogy hány tagja van az egyesületnek, erről pillanatnyilag azért nem lehet nyilatkozni, mert a VMÚE-t 2003-ban hoztuk létre, egy évre rá jegyezték be. Az első két évben az újságírók fizették a tagsági díjat, azóta azonban nem, s az egyesület nem is igazán működött. A megalakuláskor 160 tagja volt az egyesületnek. Ezt a listát most felülvizsgáljuk, kik azok, akik továbbra is tagok szeretnének lenni, s az új tagok toborzása is folyamatban van.
Gazdasági alapra helyezhető-e a vajdasági magyar sajtó, vagy ez egy illúzió?
– Az én véleményem az, hogy ez egy illúzió. Biztos vagyok benne, legyen szó bármelyik vajdasági magyar médiumról, hogy a piacból nem tud megélni. Nemcsak azért, mert kevesen vagyunk, hanem azért se, mert a vajdasági magyarságnak nem kell a saját sajtója. Nem veszi meg a Magyar Szót se, nem veszi meg a Hét napot se. Megveszi a magyarországi színes pletykalapokat, és nem értek egyet azzal se, aki azt mondja, hogy: nincs pénz újságra. Abba a családba, ahol minden nap van pénz két doboz cigarettára, ott miért nincs pénz egy napilapra vagy egy hetilapra? Persze azt is lehetne mondani, hogy ennek mi vagyunk az oka, mert nem arról írunk, ami az olvasót érdekli. S itt jön a következő probléma, hogy a Magyar Szó és a Hét Nap is közszolgálati lap, s a közszolgálatiságnak van egy szabálya. A lapok minőségén javítani kell, ezt én is így gondolom. Lehet közérdekűbb témákkal foglalkozni, több riportot, több interjút, több beszélgetést közölni, ami talán jobban eladja ezeket a lapokat. Lehetne sok mindenen változtatni, de még akkor sem hiszem, hogy a vajdasági magyar sajtó a piacon meg tudna élni.
Sokan azt mondják, hogy ha megszűnik egy kisebbség sajtója, akkor évtizedek múlva a kisebbség is eltűnhet.
– Ezt én is így gondolom, a sajtót nagyon fontosnak tartom, s nem tudom, hogy a kisebbségben élők ezzel mennyire vannak tisztában. Minden a gyereksajtóval kezdődik, az ifjúsági lapokkal, mert csak az a gyerek fog Magyar Szó, Hét Nap és egyéb hetilap olvasójává válni, aki már gyerekkorában kezébe vette és lapozgatta a Mézeskalácsot, majd a Jó Pajtást. Persze a kisebbségnek nemcsak a sajtó fontos, hanem az anyanyelvű oktatás és az anyanyelvű művelődés is.
Létezik cenzúra a vajdasági magyar sajtóban?
– Valamilyen formában biztos, hogy létezik. Öncenzúra az van, ez tény, én azonban úgy vélem, van egy más fajta cenzúra is, amit nem is cenzúrának, hanem inkább elvárásnak neveznék. A pártoktól, a politikusoktól jön ez az elvárás, ami arról szól, hogy nem maga az újságíró dönti el, beszámoljon-e az adott eseményről, hanem a helyi politikai „kiskirályok”, s ez már valamilyen szinten beleszólás a szerkesztőségek munkájába. Nem tudom, hogy az önkormányzatok miért gondolják, hogy az újságírók az ő munkatársaik, hiszen jól tudják, hogy nem ők fizetik az újságírók bérét.
