Az újsághír szerint négy kiskorú negyvennyolc sírt gyalázott meg pénteken este Földváron a katolikus temetőben. A helybeli rendőrség valamint az óbecsei, az újvidéki és a belgrádi nyomózók alapos munkája után le is tartóztatták őket. A rendőrségi közleményből tudjuk, hogy a sírrongálás gyanújával letartóztatott M. I. tizenhét, V. Sz. tizenöt, R. Gy. szintén tizenöt és B. O. tizennégy éves. A kihallgatás során hárman bevallották tettüket. M. I. és B. O. gyanúsítottak vizsgálati fogságban maradtak.
Földvárra érve Péter Zoltánt, a helyi közösség titkárát keressük. A jegyző a temetőbe küld minket, mondván, hogy a titkár, és a kárfelbecslő bizottság másik két tagja ott vannak. Ködös, esős, szomorú az idő. És elszomorító a látvány, ami fogad. Feldöntött sírkövek sora.
A duhajkodók, garázdálkodók – ahogy később a helyi iskola igazgatónője és a plébános is fogalmaznak – a déli kapun át léptek be a temetőbe és a keleti kapunál hagyták el. Vladimir Jovanovićot és Nagy Norbertet, a kárfelbecslő bizottság két tagját a keleti kapu közelében magukra hagyjuk, hogy munkájukat végezzék. Minden egyes sírt le kell fényképezniük, fel kell írniuk a megrongált és feldöntött sírkövekről az adatokat, hogy a Tartományi Végrehajtó Tanácstól megkaphassák az ígért támogatást a sírok felújítására.
Péter Zoltánnal végigsétálunk azon az úton, amelyen a négy fiú pénteken este végigrontott. Több síron, sír környékén még látszanak a cipőnyomaik – állítólag bakancsnyomok. Némelyik meggyalázott sírról az eső még nem mosta le a rendőrség által ráragasztott számot. Egy kripta tetején emberszélességnyi lyuk tátong. A feldöntött sírkő átütötte a sír vékony betonfedelét, beesett a kriptába. A titkár figyelmeztet, hogy ne álljak oda, mert leszakadhat alattam.
– Mást én sem tudok mondani, mint amit a sajtó írt. Azt, hogy részegek voltak, talán még kábítószer hatása alatt is álltak, és hazafelé menet a temetőn át vitt az útjuk. Szörnyű az, amit tettek, és remélem, hogy nevelőintézetbe kerülnek. Arra pedig rá se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha útjuk éppenséggel a pravoszláv temetőn át vezet, ugyanis mind a négy elkövető magyar. Közülük egy ugyan roma, de magyarnak vallja magát. Azt hiszem, hogy akkor elszabadult volna a pokol. Földvár lakosságának a fele szerb. Kissé bírálnom kell a polgárokat. Amikor a sírgyalázásnak a híre ment, szombaton reggel a temetőt megszállták az emberek, nem gondolva arra, hogy cselekedetükkel nyomokat tüntetnek el. És senki sem szólt a rendőrségnek, engem is már később értesítettek. Az elkövetők azonban annyi nyomot hagytak maguk után, hogy könnyű volt utánuk szegődni, meg aztán úgy tudom, hogy el is dicsekedtek „hőstettükkel”.
– Gyáva ember az, ki a sírokat rongálja.
Ezt Vladimir Jovanović mondja, miután visszatérünk hozzá.
– Földváron erre még nem volt példa, legalább is nem ilyen mértékben. Itt-ott ledöntenek néhány sírkövet, de az is lehet, hogy magától dőltek le, letépnek néhány betűt, összetörnek egy-két vázát. De volt olyan eset is, hogy a pravoszláv temetőben ledöntöttek néhány olyan sírkövet, amelybe csillag volt vésve. Egyesek a volt kommunisták nyugvóhelyén állnak így bosszút a korábbi sérelmekért. Mindez elítélendő, és mi ezt a helyi közösség tanácsának tegnapi ülésén meg is tettük. Erről a sajtónak közleményt is küldtünk.
A titkártól elkapom a szövegét.
„Elítéljük e felelőtlen és értelmetlen tett okozóit, akik 48 sírt rongáltak és semmisítettek meg a Római Katolikus temetőben Bácsföldváron. Ezúton részvétünket nyilvánítjuk az esztelen tett károsultjainak. Köszönjük az állami szerveknek, elsősorban a rendőrségnek a gyors, eredményes kivizsgálást és követeljük az eset teljes feltárását. Köszönet a falu lakosainak, hogy megőrizték lelki nyugalmukat és nem okoztak további bonyodalmakat. Mindent megteszünk a további békés együttélés érdekében, figyelmen kívül hagyva a nemzeti, vallási vagy más alapú hovatartozást.”
– Miután Nikola Temerinac, pravoszláv pap meghallotta, hogy mi történt, felkeresett és hozzám fordulva az érintett családtagoknak részvétet nyilvánított – közli velünk Horváth László plébános.
A temető ma már az egyház tulajdona, és a plébános úr is egyetért a falu vezetésével abban, hogy a sírkertet be kell úgy keríteni, éjjelre zárni, hogy azon ne tudjon senki sem átmenni.
– A temető mellett kellett volna egy utcát nyitni. Az utca nem lett meg. A temető két kapuján forgóajtó van, hogy a kerékpárosok ne tudjanak áthaladni, de a másik két kapuja nyitott. Az egyiket le is vették. Ma, még akkor is, ha temetés van, autóval, fogatos kocsival közlekednek a temetőn át az emberek. Ez megengedhetetlen, ezért szorgalmazni fogom, hogy ezt akadályozzuk meg. Elítélem a sírrongálást. Ha ezek a gyerekek gyakorló hívők lettek volna, aligha vetemednek ilyesmire. Arra emlékszem, hogy közülük az egyik bérmálkozott is, annak ellenére, hogy hittanra hiányosan járt. A faluban többen is azt gondolják, hogy nem kiskorú gyerekek műve volt a sírgyalázás, mert olyan sírköveteket is leromboltak, amelyek igen vastag vassal voltak a talapzathoz erősítve. Tegnap egy asszonytól hallottam, hogy a keleti kapunál, ott, ahol a tettesek távoztak, feszítővasat is találtak. A részeges duhajkodók feszítővassal sétálnának a temetőn át?
A gyanúsítottak a földvári téglagyár környékén laknak. Nemrég a szeméttelep is a közelben volt. Ez a környék a falu legszegényebb része. Szegény magyarok, szegény szerbek, szegény cigányok élnek itt. Egy elhaladó azt mondja, hogy az egyik elkövető apjának neve félelmetesen hasonlít az enyémhez, de azt is tudja, hogy a másik elkövető csúfneve Forint.
– Ott lent élnek – mutat a sáros utca vége irányába, de nem akar velem jönni, hogy megmutassa pontosan, hol. Odalenn már csak putrik vannak. Az utca közepén három fiatal ácsorog. Amikor meglátnak elsietnek. Egy-két házba benyitok. Jócó, aki állítólag itt mindenkit ismer, azzal utasít vissza, hogy azokban a napokban nem volt itthon. Mások pedig nem tudnak semmit, nem ismernek senkit...
A téglagyár körüli emberektől eltérően Kelemen Ágnes, a Svetozar Marković Általános Iskola igazgatónője kedvesen fogad.
– V. SZ. és B. O. az iskola diákjai. A másik két gyanúsított is az volt, de miután már harmadszor ismételték az ötödik osztályt kiíratták őket. B.O. nyolcadikos. Rosszat nem mondhatok róla, mindeddig jól tanult, édesanyja is rendszeresen bejárt érdeklődni előmenetele felől. Az idén kezdett el különösen viselkedni. Egyre gyakrabban keveredett társaival verekedésbe, nem járt az órákra, hanem az udvarban cigarettázott... Rossz társaságba keveredhetett. Úgy hallottam, hogy a négy közül az egyik gyerek eladta mobil telefonját és azon vettek szeszes italt. És kaptak is, annak ellenére, hogy a boltokban tilos kiskorúaknak alkoholt árusítani. Az itt tanuló gyerekek szüleinek nyolcvan százaléka szociális eset. Nincs munkájuk, szociális segélyből, vagy alkalmi munkából tengetik életüket. Sajnos ez jellemző egész Bácsföldvárra is. Nem tudom, hogy mi lesz ezeknek a fiúknak a büntetése az iskolában, de erről majd akkor tudunk dönteni, ha hivatalosan is értesítenek arról, hogy mit csináltak. Végül mást nem is tehetünk, csak megrovásban részesíthetjük őket és csökkenthetjük jegyüket magaviseletből.
A temetőben a titkárral és a tanácsnokkal beszélgetve bevalljuk egymásnak, hogy gyerekkorunkban mi is néha berúgtunk, de soha egyikünknek sem jutott eszünkbe sírokat felforgatni. Virtusból becsöngettünk egy házba, majd elfutottunk. Ennyi volt csupán. Hogy miért? Talán más világban, más anyagi javak között éltünk? Más nevelést kaptunk? Abban a régi, sokak által átkozott világban is keresztény nevelést? Talán... Ma pedig a szegénység lenne az oka minden bajnak?
