2005-ben hozta meg az orvosok körében nagy vihart kiváltó törvényét az Egészségügyi Minisztérium, miszerint az orvosoknak nem engedélyezik, hogy egyszerre magán- és állami intézményekben is dolgozzanak. A türelmi idő három év volt, amely most lejárt, decemberig az orvosoknak választaniuk kell: az állami vagy a magánszektorban kívánnak ezután dolgozni. Eddig az orvosok az állami intézmény engedélyével végezhettek magánpraxist egyharmad munkaidővel.
Mi lesz a magánklinikák sorsa? Mekkora érvágást jelent ez számukra? Tartanak-e attól, hogy az orvosok inkább az állami intézményeket választják majd, vagy bíznak abban, hogy a magánklinikák mellett döntenek? Ilyen és hasonló kérdésekre keresve a választ beszélgettünk el dr. Aleksandar Evetovićtyal, a szabadkai Evetović poliklinika vezetőjével, aki szerint a törvény a betegek jogát csorbítja azzal, hogy megfosztják tőlük a szabad választás lehetőségét. Mint mondja, a páciensek legtöbbje ugyanis az orvost választja, nem az intézményt, s ha az eddig több helyen, állami és magánintézményekben is megtalált orvosuk ezután csak egy helyen lesz felkereshető, az csorbítja a betegek szabad választási jogát. A beteg joga pedig a legszentebb és legsérthetetlenebb. Nagyon valószínű, hogy a beteg legszívesebben az orvos után megy a magánrendelőkbe, ha erre van elég pénze. De lehet, hogy nincs.
– Biztos vagyok benne, hogy az állam anyagi okok miatt hozta meg ezt a törvényt, amelyben számos kérdés, tisztázatlan dolog, buktató van. Szerbia abszolút nem védi a magántulajdont és a befektetett tőkét, így a magánklinikák befektetéseit sem – mondja dr. Evetović. – Az embernek alkotmányos joga van dolgozni, ellenben mi, a magánszektorban nagyon sok úgy véljük, hogy a orvosokat miért nem adóztatják a magánintézményekben töltött munka után. Ez nem túl nagy összeg lenne, de ezzel az állam megkapná azt a pénzmennyiséget, amire állandóan pályázik, az orvosok pedig dolgozhatnának itt is, ott is, ráadásul a nyugdíjalapba is beleszámolódna. És van itt még valami. Milyen jogon formál konkurenciát az állam azzal, hogy hétvégén kiadja azokat a helyiségeket magánrendelésre, amelyeket hétközben állami rendelőkként használnak?
Most az úgynevezett éjszakai klinikákról beszél. Nem tisztázott az sem, hogy ilyenkor a beteg az állami vagy a magánrendelői árakat fizeti a kórházban.
– Így van. Itt is rengeteg kérdés van. A beteg az állami intézményben van, tehát ebből a szempontból nem a magánrendelői árakat kellene fizetnie, viszont az orvosnak ez a magánrendelési ideje, ebből a szempontból pedig úgymond magánrendelőben van a páciens. Kérdem én, melyik orvos szeretné azzal tölteni a szombat estéjét, hogy 110 dinárért végezzen el egy vizsgálatot, csak mert így van lehetősége magánorvosként is dolgozni? Az állami szektor árlistája nem gazdaságos, sőt sértő is az orvos számára például az, hogy egy injekció beadása drágább mint egy orvosi vizsgálat. Ha viszont a betegnek magánrendelői árat kell fizetnie, mondjuk 1000 dinárt, akkor azt mondja, köszönöm, ezért a pénzért elmehetek én egy magánrendelőbe is. Ez is egyfajta privatizáció. Ahelyett, hogy az állam elegendő pénzt fektetne be az állami intézmények korszerűsítésébe, a felszereltségbe.
Bizonyos mértékű kiegyenlítésre lenne szükség. Az egészségügyi könyvecske legyen használható a magánorvosi rendelőkben is, és bizonyos alapvizsgálatokat ne kelljen megfizetni a magánrendelőkben sem, erre vállaljon fedezetet a betegbiztosító a magánrendelők esetében is.
Egyes vélemények szerint tartani lehet attól, hogyha az orvosoknak választaniuk kell, sokan inkább a jól felszerelt és jó kereseti lehetőséget kínáló magánrendelők mellett döntenek. Viszont bekövetkezhet ennek a fordítottja is.
— Nagyobb városokban, ahol van elegendő specialista, nem lehet gond: Belgrádnak, Újvidéknek, Nišnek, ezeknek a klinikai központoknak rengeteg orvosuk van, de hogy például Szabadkán mi lesz, nem tudom. Mert ha mondjuk négy-öt urológus van egy kórházban, s annak a négy-öt urológusnak döntenie kell, és úgy döntenek, hogy a magánklinikákra mennek, ki marad a kórházban? Másrészt ha azok, akik magánklinikán is dolgoztak, azt mondják, hogy az állami szektort választják, akkor mindaz az összeg, idő, energia, amit a magánklinika a felszerelésre, az orvosok tapasztalatszerzéseire szánt, elveszik.
Az orvosellátás nem racionális. Az általános orvosok sok olyan dolgot nem végezhetnek el, amit egyébként tudnának, a szakorvosok ezért nagyon leterheltek.
Az egyik érv, hogy meg akarják védeni a beteget attól, hogy az orvos a kórházból a magánrendelőjébe irányítsa a beteget, hogy ott magasabb árért elvégezze ugyanazt a vizsgálatot.
– És így mit érnek el? Ha valakinek ez a szándéka, akkor majd az lesz, hogy a betegeit szombaton este fogadja az éjszakai klinikán, és máris ugyanott tartunk. Nem beszélve arról, mekkora ajtót nyit ez a törvény a korrupciónak, mert például mondhatja az orvos, hogy szombaton jöjjön a beteg 110 dinárért a vizsgálatra, vagy ha nem akar addig várni, jöjjön kedden, és az állami intézményben megcsinálja 75-ért.
De említsük meg azt is, hogy az állami intézményből gyakran azért kellett a beteget a magánklinikára küldeni, mert az állami kórházban nem volt megfelelő felszerelés, nem volt mivel dolgozni.
Önök, az említett törvénnyel elégedetlen orvosok, tudnak -e valamit tenni?
-- Nem tudom. Van ugye olyan, hogy Orvosi Kamara, amelyben a szavazás úgy megy, hogy hét állami szektoros és három magánszektoros van. Mindig az állami érdekek lesznek előnyben, a beteg jogai pedig elúsznak.
