Dr. Dragoljub Mićunović, a Demokrata Párt alapítója, egykori jugoszláv disszidens, ma a DP politikai bizottságának elnöke a 40 évvel ezelőtti belgrádi egyetemista tüntetés egyik vezéralakja volt mint a fővárosi Filózófiai Kar akkori tanára. Felkértük, hogy a csehszlovákiai események évfordulója kapcsán emlékezzen vissza arra a viharos 1968-as évre.
Még napokon át tartott a tiltakozás, s Önök ott - az egyetemi falakon belül - egy kis időre 1968-ban gyakorolhatták a demokráciát.
Mennyire uralkodott el a liberális szellemiség az egyetemi tanárok körében 1968-ban?
– A liberális légkör természetesen az értelmiség körében talált leginkább táptalajra, az egyetemi tanárok szellemiségében már 1966-ban érezhető volt a liberalizálódás, és ez 1968-ig fokozódott. De ugyanez volt jellemző egész Európában, én ezúttal külön kiemelném Csehszlovákiát, Lengyelországot és Magyarországot. Mindenhol az vezérelte a vezető értelmiségieket, hogy az eddigi rendszert felül kell vizsgálni, és ki kell választani egy utat, amelyen továbbhaladhatnak. Az elemzés tiltakozásba csapott át, úgyhogy az akkori liberális szellemiség egyfajta tiltakozó megmozdulásként fogalmazható meg. A hatalom nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel az ellenállással, időre volt szükségük, gyűjtötték az erőt ahhoz, hogy lehengereljenek bennünket. Sajnos sikerült nekik. Amikor bennünket - az 1968-as események úgynevezett vezéralakjait - eltávolítottak az egyetemről, elkövettek egy nagy hibát. Úgy döntöttek, hogy majd a parlamentben ítélik el a tevékenységünket. Megszületett az elítélő határozat, s akkor jöttek rá, hogy a gyakorlatban ezt nem tudják foganatosítani, mivel a parlamenti határozat esetében nem nyújtható be jogorvoslat, tehát fellebbezésre nincs mód. Márpedig annak, akinek végzést adnak át a munkahelye megszűnéséről, valami módon kell reagálnia. Ennek a baklövésnek köszönhetően az én munkaviszonyom a Filozófiai Tanszéken soha sem szűnt meg. Igaz, nem engedtek dolgozni, eltávolítottak, s amikor 1990-ben visszatérhettem - jó 15 év után - ,akkor azt tapasztaltam, hogy a papírjaim alapján azt mondhatták, hogy hivatali úton voltam az eltelt évek alatt.
Később sem született valamilyen kézzelfoghatóbb határozat?
– Amikor látták, hogy a parlamenti döntés nem jó, akkor az önigazgatás szintjén kívánták rendezni a kérdést, de itt is elkövettek egy vétséget, mert azt követelték az akkori önigazgatási ülések részvevőitől, hogy nyilvános kézfelnyújtással szavazzanak arról, hogy bennünket kidobnak az egyetemről. Mondanom sem kell, hogy egyetlenegy kolléga sem merte vállalni ezt a nyilvános szavazást, rendszeresen amellett voksoltak, hogy folytathatjuk a munkaviszonyunkat. Azért nem mertek a párt által megparancsolt módon viselkedni, mert később ki kellett állniuk a katedrára előadást tartani a hallgatóknak, s azok a viselkedésük miatt minden bizonnyal kifütyülték volna a tanáraikat.
Hogy oldották meg végül is azt, hogy eltávolították önöket?
– Egyszerűen kézbesítették a végzést, és többé nem engedtek be bennünket az egyetemre. Lezárták a kabinetjeinket, már nem is érdekelte őket az, hogy döntésüknek milyen a jogi visszhangja. Tito eleinte abban reménykedett, hogy Nobel - békedíjat kap, s adott arra, külföldön hogyan ítélik meg őt. Mondhatom, hogy Olof Palme és Willy Brandt határozottan a védelmükbe vettek bennünket, így a nemzetközi visszhangtól féltek az itthoni pártdiktátorok. Később, amikor egyértelművé vált, hogy a Nobel - békedíjból nem lesz semmi, az irántunk való fellépés finomsága is megváltozott.
Mit csinált és miből élt ama 15 év alatt, még nem dolgozhatott az egyetemen?
– Ezek nagyon nehéz évek voltak. Senki se alkalmazhatott, egyszerűen nem kívánt személy voltam, így álnéven lektorálással és korrektúrával tartottam el a családomat. Elég sokat fordítottam is, még a mái napig is emlékszem rá, hogy az egyik mezőgazdasági birtok nagyon jól fizetett a szakszöveg fordításáért. Abban az időben annyit fordítottam a cukorrépáról, hogy akár doktori disszertációt is írhattam volna ebből a témából. Az 1968-as események után nyomban elvették az útlevelemet, amit hat-hét év elmúltával kaptam csak vissza, ennek köszönhetően az 197o - es évek vége felé megnyílt előttem a lehetőség, hogy külföldre mehessek. Németországban ösztöndíjjal fogadtak, Konstanz városában voltam több éven át fél-fél szemeszterre. Később Zoran Đinđić, aki a hatvanas évek végén a belgrádi Filozófiai Karon tanítványom volt, ugyanezen a németországi egyetemen vett részt külföldi kiképzésben. Egészen az 198o-as évek végéig járhattam Németországba az ottani egyetemtől kapott ösztöndíjnak köszönhetően.
Mikor fogant meg önben a Demokrata Párt alapításának gondolata?
– Az 198o-as évek végén egyre több szocialista országban érett meg a gondolat arra, hogy pártot kellene alakítani, vagy legalábbis a meglévő Kommunista Párton belül frakciókat létrehozni, mert ez látszott az egyetlen megoldásnak az egyensúly megteremtésében. Tulajdonképpen a többpártrendszer rügyezett ebben az időszakban. Esetemben az 1968-as tüntetések után egyértelművé vált, hogy az egypárt monopólium hatalmának megtörése csakis oly módon lehetséges, ha más pártok is születhetnek. Ez akkor elképzelhetetlen volt, de mint mondom, az elképzelés már akkor megfogant bennem, ami később a németországi ösztöndíjam idején még inkább erősödött. Valamikor az 1980-as évek vége táján létrehozták a Jugoszláv Emberjogi Fórumot, amelynek az élére az akkori Szocialista Szövetség Vojin Dimitrijevićet nevezte ki. Ebbe a fórumba különböző munkaközösségekből, intézményekből delegáltak tagokat, így többek között a Filozófiai és Szociológiai Társaságból is bekerült egy képviselő, ez voltam én. A németországi továbbképzésnek köszönhetően az emberi jogok érvényesítése területén nagy tapasztalatra tettem szert, így a fórumbeli tevékenységet nagy odaadással és szeretettel végeztem. Már ott, abban a körben többször felmerült a többpártrendszer megalakításának a gondolata, persze csak bizonyos személyek között. Amikor Gorbacsov áldásos tevékenysége a glasznoszttyal és a peresztrojkával elkezdődött, Moszkvába is kijártam különböző konferenciákra, s ott is azt tapasztaltam, hogy a többpártrendszer ideje hamarosan elérkezik. 1989 áprilisában - 15 év hallgatás után - egy volt egyetemi hallgatómnak, Slobodanka Asknak adtam egy interjút, amelynek az volt a címe, hogy Öt-tíz év múlva minden szocialista állam többpártrendszerű lesz. A NIN két hétig nem volt hajlandó megjelentetni az interjút, nem is annyira a tartalma, hanem a címe miatt, de végül is április végén megjelentették. Később kiderült, hogy az akkori jóslatom bevált, csak az évek meghatározásában tévedtem, mert például nálunk a többpártrendszer létrejöttére alig fél évet kellett várnunk, s ugyanez mondható el az összes többi szocialista országra is.
Hogyan alakult meg végül is a párt?
– Abban az évben szeptember 1-jétől ismét Németországba mentem egy szemeszterre, de mielőtt útra keltem volna, megbeszéltük Koštunicával, Đinđićtyel és Čavoškival, hogy résen lesznek, és amint elérkezik a kellő pillanat, létrehozzuk az általunk lefektetett elvek szerint a demokratikus beállítottságú pártunkat. Ragaszkodtam hozzá, hogy Szociáldemokrata Párt legyen, ezt írásban hagytam nekik, de azzal is kiegészítettem, hogyha bármilyen nehézségek merülnek fel emiatt, akkor beleegyezésemet adom abba, hogy Demokrata Párt legyen. Soha nem esett olyan nehezemre a németországi tartózkodás, mint 1989 őszén. Ott és itthon is zajlottak az események, annak persze örültem, hogy a berlini fal leomlásának a helyszínen lehettem a szemtanúja, de viszont haza vágytam, hogy itthon tegyük a dolgunkat. Megszakítva a tanulmányaimat decemberben hazajöttem, és létrehoztuk a Demokrata Pártot. Az Írók Klubjában sajtótájékoztatón jelentettük be a DP megalakítását. Felmerült közöttünk a kérdés, hogy ki legyen az, aki mindezt közli a nyilvánossággal. Megmondom őszintén, féltünk, hiszen az akkori alkotmány és a törvény értelmében a párt létrehozása az alkotmányos rend megdöntésére irányuló tevékenység volt, amiért akár 10 év börtönbüntetést is ki lehetett szabni. A kérdést Kosta Čavoški döntötte el, aki azt mondta, hogy engem már úgyis többször bebörtönöztek, tudom milyen börtönben ülni, így legjobb lesz, ha én jelentem be a hírt. Magamra vállaltam. (Vége)
