A közelmúltban rendezték meg a Helsinki Bizottság szerbiai részlegének és a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának közös szervezésében a harmadik panelvitát a vajdasági magyarság helyzetéről, sorsáról és kilátásairól. Ezt követően kértük meg Sonja Biserkót, a Helsinki Bizottság szerbiai elnökét, hogy mondja el benyomásait a Magyar Szónak.
– A párbeszéd minden demokrácia kötelessége. Szerbia még csak a kezdetén van annak a folyamatnak, amelyben megnyilvánul a készség arra, hogy a felmerülő gondokat párbeszéddel oldja meg. Vonatkozik ez az élet minden területére, de leginkább a kisebbségi kérdés rendezésére. Az elmúlt 15 év során a szerbiai kisebbségeket szinte teljes mértékben kizárták az ország politikai és gazdasági életének a vérkeringéséből, s éppen a Helsinki Bizottság vállalta magára már egy jó ideje, hogy ezen az áldatlan állapoton változtatni fog. Különösen nagy hangsúlyt fektettünk a magyar nemzeti kisebbség sorsának alakulására, hiszen ez a legnagyobb lélekszámú kisebbség az országunkban. Célunk az, hogy a kezdeményezett párbeszéddel lehetőségek nyíljanak arra, hogy a magyar, a legszámosabb vajdasági kisebbség kihasználva a saját lehetőségeit, és az ország nyújtotta mindenféle adottságot, megvalósítási formát, minél inkább bekapcsolódjon Szerbia életébe. Azért fontos ez nagyon, mert a magyar kisebbségnek az anyaországa tagja az Európai Uniónak, s így kapcsot jelent számunkra az európai család felé, amely olyan kötelezettségeket szab ki ránk, hogy odafigyeljünk a kisebbségi kérdés rendezésére. Én többször hangsúlyoztam már, hogy ez csakis párbeszéddel lehetséges, még véletlenül sem olyan módon, ahogyan a szerb állam sokáig tette, hogy mellékvágányra terelte ezt a kérdést, és nem adott rá lehetőséget, hogy a közéletbe megfelelően bekapcsolódjanak a kisebbségek. A világban‒ különösen a gazdasági élet tekintetében‒ nagy változások várhatók, a pénzügyi válság megrengeti szinte egész Európát, noha nálunk azt állítják, hogy ez bennünket nem veszélyeztet, de ez biztos nem így lesz, tehát gazdasági szempontból is még külön oda kell figyelni a kisebbségekre, és segíteni kell őket.
Mi a véleménye arról, amit Göncz Kinga, a magyar külügyminiszter nyilatkozott a Dnevnik napilapnak, mely szerint a vajdasági magyaroknak nincs szükségük egyéb autonómiára azon kívül, amit a Vajdaság statútuma biztosít?
– Nekem az a véleményem, hogy az autonómiából sosem elég. Tehát amilyen autonómiát csak lehet, biztosítani kell a kisebbségeknek. Egyébként kell szóljak arról, hogy a nemzeti kisebbségekről szóló törvény és a nemzeti kisebbségi tanácsokat rendező törvény meglehetősen várat magára, noha ezek a jogszabályok elég teret biztosítanak arra, hogy a kisebbségi közösségek legfontosabb kérdéseit rendezzék. A gond azzal van, hogy a törvényt még mindig nem fogadta el a szerbiai parlament, talán ez is azért van, mert a felvetődő kérdés alkalmával nem folytattak elég párbeszédet. Pedig nagyon nagy szükség lenne arra, hogy végre- valahára jogszabállyal védjék a kisebbségek kulturális és egyéb identitását. Szükség van erre, mert például a magyar kisebbség külön nyelvvel, kultúrával, hagyománnyal, vallással rendelkezik, és ezt irányítottan kell biztosítani, védeni azért, hogy megőrizhessék mindezt. Mondhatom, hogy talán az itteni magyar közösségnek sikerült a legnagyobb mértékben megőriznie a saját kultúráját, bekapcsolódnia a politikai-, kulturális-, gazdasági- és reformfolyamatokba. Annak ellenére, hogy volt egy időszak, amikor az államvezetés kimondottan a kisebbségek kiközösítésére törekedett.
Véleménye szerint a vajdasági magyarok kellőképpen bekapcsolódtak a szerbiai politikai életbe?
– Szerbia mindig azt az elméletet ápolta, hogy néhány politikust kiválasztott a kisebbségek közül, így a magyarok közül is, s azokat felkarolta, mutatóban ott voltak a politikai palettán. Meggyőződésem, hogy egyetlenegy kisebbségi sincs kellőképpen bekapcsolva a politikai életünkbe, s az a határozott véleményem, hogy különösen nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az önkormányzatok szintjén az ott élők minél inkább részt vegyenek a közösségük sorsának irányításában. Ez a decentralizációnak a gyakorlati megvalósítása, amiről nagyon gyakran beszélnek, de a gyakorlatban kissé akadozottan valósul meg. Például a közelmúltban Brüsszelben a Tartományi Képviselőház elnöke, Egeresi Sándor is erről szólt, s persze mindehhez szükség lenne ahhoz, hogy mielőbb elfogadják a Vajdaság statútumát. De ez bizony nagyon akadozva megy.
Vajon miért?
-- Egyszerűen azért, mert a szerbiai politikai elitnek egy része körömszakadtáig küzd ez ellen, s a decentralizációban ellenséget lát. Számos akadémikus, értelmiségi professzor petíciót, felháborodó levelet írt alá, amiért a vajdaságiak statútumot mernek kérni, s ebben Szerbia szétesését vélik felfedezni. Pedig szeparatizmusról szó sincs, csak végre- valahára decentralizálni kellene az országot. A mostani központosítási elven működő állam nem maradhat így sokáig, mert leküzdhetetlen vágyat éreznek arra, hogy az Európai Unió tagjává váljanak, ez pedig a decentralizáció megvalósítása nélkül nem megy.
Nézete szerint a Vajdaság statútuma kellőképpen rendezi az autonómia kérdését?
– A Vajdaság statútuma olyan- amilyen, a minimumot tudták a dokumentumba belefoglalni, amihez az alkotmány keretet adott. Éppen ezért csodálkozom, hogy a központosítás hívei annyira tiltakoznak ellene. Meggyőződésem, hogy a Vajdaság‒ amint lehetősége nyílik rá‒ meg fogja valósítani mindazt, amire joga lesz a statútum alapján, s bebizonyítja a kételkedőknek, hogy nincs igazuk.
