December közepén a belgrádi Szerb Nemzeti Színházban ünnepélyes keretek között kiosztották a Szakma Lovagja Díjat, amelyet a Lex szakértői csoportja ítélt oda a Szlovákiai Európai Újságírói Társulással karöltve azon eltökéltségből indíttatva, hogy hirdessék az erkölcsi és a szakmai értékeket. A hat szerbiai kitüntetett közül Mihail Ramač vajdasági újságíró, a Danas főszerkesztője is megkapta ezt a kitüntetést. Régi ismerőse és barátja a Magyar Szónak, örömmel állt rendelkezésünkre egy interjú erejéig.
Meglepődött?
– Igen, mert senki sem kérdezett tőlem semmit, nem tudtam róla, hogy javasoltak, igazi meglepetés volt a kitüntetés.
Jólesett?
– Bizony nagyon jólesett, hiszen kiderült, nem írtam hiába az elmúlt 35 éven át, de az is hízelgő számomra, hogy másodszor ítélték oda ezt a díjat, és a zsűri összetétele is nagyon impozáns volt. Úgy tűnik, felismertek valamit az újságírói munkásságom során, amit értékelni tudtak.
Hogyan kezdődött a pályafutása?
– Újvidéken a Ruske slovonál dolgoztam 10 éven át. Kezdőként végigjártam az újságírás minden lépcsőfokát, rovatról rovatra fejlődtem tovább. Végül is a külpolitikai rovatból kerültem át az újvidéki Dnevnikbe, ahol szintén külpolitikával foglalkozhattam. Szép évek voltak ezek, szívesen emlékszem vissza. De azután jött a joghurtforradalom és az azt követő drámai események. Hullottak az újságírófejek, mindazok, akik gondolkodtak, saját elképzelésük volt, ott kellett hagyják a Dnevniket. Emlékszem, 1992 áprilisában negyvenünket bocsátottak el, ahogy ők akkor ezt nevezték, kényszerszabadságra küldtek. Az első napokban, hetekben nem volt könnyű, az adott körülmények között alig tudtuk elképzelni, hogyan tovább, de később hálás voltam ezért azoknak, akik ezt tették, mert megtanultam élni a saját munkámból. Jó iskola volt ez, hiszen rádöbbentett bennünket arra, hogy talpon maradjunk függetlenül attól, ki van hatalmon, akár az országban, akár a szerkesztőségben. Az ember számára az a fontos, hogy tisztességgel végezze a munkáját, és az erkölcsi elkötelezettségeinek eleget tegyen. Az adott erőt e harcban, hogy nem voltam egyedül. Először az újvidéki Nezavisni hetilapnál dolgoztam, majd a Naša borbába kerültem, amelynek én voltam az utolsó főszerkesztője, ugyanis ezt a lapot csúfos módon megszüntették. Akkor kerültem a Danasba.
Nehéz volt?
– Bizony mostoha körülmények uralkodtak, leginkább az volt a nehéz, hogy el kellett adni azt, amit az ember megírt. Én hozzászoktam ahhoz, hogy minden nap alkottam, azt leadtam a szerkesztőségnek, de meg kellett tanulni, hogy olyat írjunk, amit el lehet adni. Ez nem volt egyszerű, egy ideig fordítóként is dolgoztam, de az újságírástól soha sem szakadtam el.
Erre az időszakra tevődött a Vajdasági Független Újságíró Egyesület megalakítása is, amelynek egyik eszmei hordozója volt.
– Voltunk többen is alapítók, ha jól emlékszem, 10 - 12- en, akik 1989 karácsonyán a romániai forradalomtól fellelkesedve létrehoztuk a Vajdasági Újságírók Független Társulását. A Dnevnik főszerkesztőjének az irodájában írtuk alá az alapító okmányt, és lázasan szerveztük az egyesület létrejöttét. Emlékszem, 1990 januárjában a Szerb Nemzeti Színházban formálisan is megalakultunk, 400 vajdasági újságíró gyűlt ott össze. Felemelő érzés töltött el, noha nem volt egyszerű dolgunk, hiszen az akkori Szocialista Szövetség részéről Radovan Pankov megfenyegetett bennünket, hogy jól gondoljuk meg, mit csinálunk, mert ez sokba fog nekünk kerülni. Igaza volt, bizony nagy árat fizettünk érte, de nem bántam meg.
Még mindig tagja az újságíró egyesületünknek?
– Igen, de sajnos már csak a könyvem hitelesítése miatt járok be, nem vagyok aktív, a fiatalabbak átvették ezt a szerepet, s látom, hogy szépen, jól dolgoznak, erről tanúskodik a legutóbbi kitüntetés, amelyet az ombudsmantól kaptak.
Honnan eredeztethető a független, objektív tájékoztatás iránti elkötelezettsége?
– Bizonyára az a magyarázata, hogy a Dnevnikben a külpolitikában dolgozva Kelet-Európával foglalkoztam, s abban az időben az orosz, a lengyel és a csehszlovák eseményeket kísértem. Jártam ezekben az országokban, és láttam, hogy a kommunizmusnak egyszer s mindenkorra vége. Az is világossá vált előttem, hogy a kommunizmus helyébe a nacionalizmus és a sovinizmus lép majd, s ez ellen csakis egyféleképpen lehet küzdeni, úgy, hogy tisztességesen, függetlenül és objektíven tájékoztatunk.
A Danas hétvégi hasábjain megjelenő kommentárjait nagy örömmel olvassuk, azokból is kiviláglik, hogy ezen elvek vezérlik.
– A szerbiai újságírásban nagy változás állt be 2000 után, ugyanis addig minden fekete-fehér volt. Az egyik oldalon a miloševići rezsim állt, amelyet minden tisztességes, magára valamit adó, objektív, és az el nem kötelezettség elveit követő újságíró bírált, a másik oldalon a szerbiai demokratikus ellenzék állt, amelyet valamennyien támogattunk, hiszen tőlük vártuk a változást. 2000-ig úgy írtunk, hogy a hatalom teljesen tévúton járt, és ezt mi bíráltuk. Később, miután jött a hatalomváltás, már nem bíráltunk olyan hévvel, mint azelőtt, s ekkor kellett annak, aki egy kicsit is adott magára, áttérni az elemző újságírásra. A Đinđić- kormány idején sem működött minden tökéletesen, ugyanez volt jellemző a két Koštunica- kormányra, és a mostani sem makulátlan. Fel kellett mérni, hogy milyen módon mérlegeljünk, mert egyértelmű, ha bizonyítékok vannak arra, hogy egy cukorgyárat három eurórét eladtak a magánosítás során, és azt később ezerszereséért továbbadták, akkor valami nem stimmel. Erről nem lehet hallgatni, mindent meg kell írni.
A Vajdaságról hogyan lehet Belgrádban beszélni, írni, publikálni?
– Belgrádban van egy áramlat, amely szerint minden, ami a Vajdaságban történik, rossz. Ha például Újvidéken vesznek egy városi autóbuszt, rögtön ráütik a pecsétet a vajdaságiakra, hogy szeparatisták. Folyton azzal vádolnak bennünket, hogy elszakadási szándékunk van, a szerbség ellen tevékenykedünk. Majdnem olyan a hangulat, mint amilyen a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején volt. Ami a Vajdaságból jön, az mind ördögi fekete, nem lehet találni 10 komolyabb embert, akivel le lehetne ülni, és értelmesen elbeszélgetni a Vajdaságról.
Van-e olyan belgrádi, aki a vajdasági statútumról pozitívan vélekedik?
– Általában az a vélemény, hogy a statútum veszélyes Szerbiára nézve, és ezt ennyivel el is intézik. Egyszerűen ideológiai kizárólagossággal élnek, nem néznek utána a dolognak, csak ránk ütik a pecsétet. Például a minap Boris Tadić köztársasági elnök egy németországi tartománnyal írt alá együttműködési megállapodást. Teszem azt, ha ezt a Vajdaság kormányfője tette volna, abból botrány kerekedett volna Belgrádban. De mit is mondok? A kormányfő megnevezés a belgrádiak szemében szintén vörös posztó, csak a végrehajtótanács elnökeként lehet emlegetni azt, aki a tartományi hatalmat irányítja.
Sikerülhet-e a belgrádiak közül valakit meggyőzni a vajdasági autonómia fontosságáról, legalább az értelmiséget?
– Belgrádban különböző értelmiség létezik. Én meglehetősen széles körben mozgok, és mondhatom, hogy egy kötetlen beszélgetésben szabadon lehet erről a vajdasági dologról beszélni, s akkor még szelídek is a nézeteik, de amint bekapcsolják a mikrofont, vagy a tévé kameráit, esetleg vitaestről van szó, nyomban elszabadulnak az indulatok, és rákezdenek az elszakadási, szeparatista gondolatok hangoztatására.
De talán van egy-két értelmiségi, mint például Dragoljub Mićunović, aki másként vélekedik?
– Igen, igen. Hát ő egészen más, és ha jól emlékszem rá, a kilencvenes évek kezdetén Đinđićtyel együtt nyíltan hirdették, hogy a Vajdaságnak vissza kell kapnia az autonómiáját, majd később, 2001-ben egy zombori összejövetelen elhangzott, hogy a Vajdaság Szerbia mozdonya, amely húzza előre az országot, és akkor a demokratikus ellenzék felvállalta azt, hogy a tartománynak rendelkeznie kell a hármashatalommal (végrehajtó, törvényhozó és bírói), de ez akkor volt.
Őszintén és komolyan gondolták ezt?
– Igen, azt hiszem, mert legyünk őszinték, Koštunica sohasem győzhette volna le Miloševićet, ha nem kapja meg a vajdaságiak szavazatát, s ugyanígy a DOS se könyvelhetett volna el magának győzelmet a Vajdaság nélkül. Egyértelmű az, hogy a Vajdaság viszi előre Szerbiát, a mi munkaszokásainkkal, kádereinkkel, képzett szakemberekkel. A legjobb szakállomány itt van a Vajdaságban, és ez az ország előnyére válik.
Ami az együttélési kultúránkat illeti?
– Erre a belgrádi barátaink meglehetősen érzékenyek, habár meg kell vallanom, vannak olyan régi vágású belgrádiak, akik azt vallják, hogy a vajdaságiaknak egészen más a stílusuk, életvitelük, s persze sokkal kulturáltabban élünk. Emlegetik, hogy a városaink tisztábbak, noha őszintén szólva Belgrád és Újvidék között nem nagy különbséget látok, viszont Szabadka, Topolya már valóban sokkal másabb, de Šid és Šabac között sincs nagyobb különbség. Egyértelmű, hogy a Vajdaságban nagyobb múltra és hagyományra tekint vissza a városok kultúrája, hiszen már a XIX. században létrejöttek: Zenta, Zombor, Szabadka, Újvidék, Versec, Pancsova, Nagybecskerek és Nagykikinda.
Hogy érzi magát Belgrádban?
– A Naša borba megszüntetése után, ahonnan a rendőrség lakoltatott ki bennünket, én örömmel mentem Belgrádba a Danasba dolgozni. Jól érzem itt magam, nem adódott eddig semmilyen kellemetlenségem, abból sem, hogy nem vagyok szerb és belgrádi. Amikor a Danas főszerkesztője lettem, sokan elcsodálkoztak azon, hogyan lehetséges az, hogy valaki, aki nem szerb anyanyelvű, egy Danast vezethet. Akik ennek csodájára jártak, többnyire külföldiek voltak, az itthoniak nem találták ezt különösnek, hiszen én mindig is publikáltam szerb nyelven az elmúlt 30 év során. Talán abból adódtak kellemetlenségeim, amikor a diplomaták tették fel ezt a kérdést, de diplomatikusan válaszoltam, mondván, ez a bizonyíték arra, hogy milyen mértékű Szerbiában a demokrácia.
Milyeneknek tartja a mai modern politikusokat?
– A valamikoriak nem voltak semmilyenek sem. A 2000-ig a hatalmon lévő politikusok csak azokkal beszélgettek, akiket ők kiválasztottak maguknak. Csak adott újságnak, rádiónak és tévének adtak interjút. A maiakkal már lehet beszélgetni, de a helyzet most sem túlságosan rózsás. Körülbástyázták magukat menedzserekkel, és egy miniszterhez csak a menedzserek hadán keresztül lehet hozzájutni, hogy megbeszéljünk egy interjút. Az a szokásuk ezeknek a többnyire ifjú titánoknak, hogy mindig halogatják, okot találnak arra, hogy másnapra, harmadnapra halasszák a megbeszélt terminust. Nem mondom, vannak közöttük még olyanok is, akik azt kérték tőlem egy látogatás alkalmával, hogy bocsássak a rendelkezésükre egy újságírót, akinek majd ők tollba mondják a közölnivalójukat. Én ezt nyomban visszautasítottam, tudomásukra hoztam, hogy a Danas szerkesztőségében nem olyanok újságírók, akinek lehet diktálni. Meggyőződésem, hogy a modern politikusoknak is változtatniuk kell a viszonyulásukon az újságírók iránt, mert a közvélemény tudata egyre inkább nyiladozik Szerbiában, s egyértelművé válik lassan, hogy senki sem lehet arrogáns, prepotens viselkedéssel népszerű. Márpedig a politikus előbb-utóbb kénytelen lesz eleget tenni a nyilvánosság kérelmének, hiszen ha választásra kerül a sor, akkor mindenki népszerűségre áhítozik, mert nyerni szeretne.
Milyennek látja az egykori anyaszerkesztőségében ,a Ruske slovoban a helyzetet?
– A kis példányszámú lapoknál, amelyek egy kis közösség részére készülnek, jelenleg nem valami kedvező a helyzet. Én megéltem sokkal szebb időket, amikor az állami költségvetésből jobban élhettünk. Az volt a kötelezettségünk, hogy 2500 példányszámot nyomtassunk, és azt adjuk el. Nem volt nehéz eladni, mert az emberek éheztek a hírekre és az újságra. Mára megváltozott a helyzet. Megfogyatkozott az olvasótábor, ugyanaz tapasztalható a ruszin közösségben is mint máshol, hogy a fiatalok elfordulnak az írott sajtótól. De nem csak ez a baj, én nem titkolom, hogy elleneztem azt, hogy a nemzeti tanácsok átvegyék a kisebbségi lapok alapítói szerepkörét, mert egyszerűen felháborítónak tartottam azt, hogy olyanok irányítsanak a tájékoztatásban, akik nem szakképzettek, nem értenek hozzá, egyszerűen nem oda valók. Ez megtörtént, amit nagyon bánok és sajnálok, de mit lehet tenni, ha a társadalom elfogadta ezt a nézetet. Ha bárki is úgy érzi, hogy ez meghozza az eredményét, amit ugyan én nem látok, akkor legyen így, és érdeklődéssel várom, mi lesz a vége.
