Unalmas, mesterkélt, erőltetett – talán ezekkel a szavakkal lehetne leginkább jellemezni a két magyarországi kereskedelmi televízió túlélő-showját, amely az átlagnézőt nem tudta rávenni arra, hogy a műsor sugárzási időpontjában leüljön a képernyő elé és végignézze, hogyan szenvednek a mesés fődíjért (20 000 euró!) honfitársai Dél-Amerikában, vagy éppen Afrikában.
A kereskedelmi adók sok pénzt és időt fektettek a helyszín kiválasztásába, ami – utólag már könnyen okoskodhatunk – elhibázott volt. A jó választás egészen biztos, hogy a Magyarországtól délre található Szerbia lett volna, ahová még sztárokat se kellett volna vinni, mivel ebben az országban mindennap mindenki egy extrém túlélő-show-ban vesz részt, melynek nevét már jó néhány (ezer) évvel ezelőtt meghatározták: Élet.
Az alábbiakban egy kis ízelítőt adunk, hogy az emberek milyen problémákkal szembesülnek Szerbiában, s ezeket a problémákat hogyan próbálják megoldani.
A férfiak
Ha valami a házban, lakásban elromlik az SRB címkével ellátott országban, a mesterekre hiába vár az ember, azok elfoglaltak, tele vannak munkával, sosem érnek rá. Ezért a férfiak rákényszerülnek arra, hogy ezermesterek legyenek. Az erősebbik nem 95 százaléka mindent megjavít, megszerel, s itt az olyan szavak, mint az ütvefúró, a csavarhúzó, a véső (ugye, milyen csúnya szavak ezek?!) naponta használatosak. Ezekkel mindenki tud bánni, s én már kezdem azt hini, hogy Szerbiában a legtöbb férfi úgy születik, hogy tud konyhát csempézni, ablakot cserélni, ereszt javítani…
Míg a nyugati országokban az emberek azért sportolnak, mert az iskolában azt tanították nekik, hogy „ép testben, ép lélek”, Szerbiában a Iuvenalis római költőtől származó gondolat mellett még két dolog játszik fontos szerepet a sportolásnál: utána az egyesület, a sportklub számlájára lehet zuhanyozni, így otthon nem fogy a melegvíz, és normális helyeken a tusolás után meg lehet inni egy-két sört, így otthon a férfiak kedvenc itala is megmarad egy másik alkalomra.
A televíziós túlélő-show-ban nagy eseménynek számított, amikor valakinek be kellett feküdnie egy bogarakkal teli koporsóba, ahol minél több időt kellett eltöltenie. Ez egy olyan próbatétel, amely szóra sem érdemes egy igazi nehéz szerbiai feladathoz (egy banki kölcsön elintézése, egy anyakönyvi kivonat megszerzése, vagy egy új személyigazolvány elkészítése) képest. S nemcsak a bonyolult papírizáció, hanem a tolóablak mögött ülő, munkakedvét 1980-ban, Tito halálakor elveszítő, szemüveges, dezodort csak reklámból ismerő, extra unszimpatikus asszony miatt van, aki mindent megtesz, hogy a néhány órás munkaidejében minél kevesebb ügyféllel kelljen beszélnie.
A nők
A fejlett országokban az asszony már ugyanannyit dolgozik, mint a férfi, s így van ez Szerbiában is, de míg Nyugaton a legtöbben a gyorséttermekben vagy a cég konyháján esznek, addig a környezetünkben a legtöbben elvárják, hogy a nők a munka után süssenek-főzzenek, gyereket neveljenek, s este még a férjük mellé is odabújjanak, és a „most fáj a fejem” mondat helyett testi és lelki gyönyörben részesítsék kedvesüket. Szerbiában minden nő tud sütni-főzni, s nemcsak hal, hanem hab is kerül a tortára. Rengeteg házicukrász van, akik nem adnak számlát, de néhányan bizony még a cukrászdában kapható süteményektől is finomabbat készítenek, nem mellékesen, jutányosabb áron!
A gyerekek
Mivel az országban az átlagkereset 400 euró körül van (de ebbe beletartoznak az állami cégek igazgatóbizottsági tagjainak és elnökének egekbe szökő fizetései is), Szerbiában a gyerekekre nem jut annyi pénz, mint azt a csemeték szeretnék. A fiatalok úgy érik el vágyaik beteljesülését, hogy kivárják a karácsonyt, s a Jézsótól (ne tessék megkövezni, a zentai piacon hallottam: Neked mit hozott a Jézsó?!) kérnek mobiltelefont, plazmatévét és egy csomó olyan számítógéphez szükséges kelléket, amelyek néhány hónap múlva elavulnak, s cserélni kell majd őket.
A gyerekek még nem tudják, hogy mit veszítenek azzal, hogy a saját városukból is csak nagy ritkán teszik ki a lábukat, s nem látnak világot. Míg a hasonló korú fiatalok Európa-szerte utaznak, világot látnak, addig a szerbiaiak jobb esetben eljutnak a Szeged Plázába, ahol Túrórudit és Tibi csokit majszolva elhiszik, hogy erről szól a nagy utazás.
A nyugdíjasok
A túlélő-show-k abszolút nyertesei, hiszen ők nem fődíjért, hanem az életben maradásért harcolnak minden szürke hétköznapon, s nem a szép zöld dzsungelben, hanem az Európai Unióról és a schengeni fehér listáról még csak álmodó országban. A kisnyugdíjasoknak nincs pénzük fogorvosra, ami azért jó, mert az ünnepnapokról a lyukas fogakban húst, szármát, édességet lehet elraktározni a nehéz időszakokra.
Nem mondom, hogy kellemes érzés pókok meg kígyók között tölteni az időt, de a magyarországi sztárok, ha igazi túlélő-show-ban akartak volna résztvenni, akkor jelentkeztek volna télen nyugdíjasnak Szerbiába, hogy a 10 000 dináros nyugdíjból fizessék ki a fűtés-, a villany-, a közműszámlát, vegyenek a rokonaiknak ajándékot és maguknak süssenek-főzzenek egy hónapon keresztül. Tisztelt Győzike, Janić, Benkő, Bárdosi, Dér és a többiek, hagyják a kígyókat, méheket, ezt tessék kipróbálni és túlélni! Sokáig azt hittem, hogy a nyugdíjasoknak van egy olyan táskájuk, mint Mary Poppinsnak, csak ők nem pakolnak abba, s abból lámpákat, esernyőket, hanem pénzt vesznek ki belőle. Kiderült azonban, hogy nincs itt semmiféle táska, de még szatyor sem!
A vajdasági magyarok
Nincsenek könnyű helyzetben, már azért sem, mert az utóbbi időben Szabadkán és Temerinben a többségi nemzet csuklómozdulatait gyakorolva egy-két pofonnal „jutalmazta” néhányukat, akik ékes anyanyelvükön próbáltak meg egymás között kommunikálni. A rendőrség azonban ezt nem hagyta szó nélkül, s azonnal intézkedett, így a magyar ajkúak adatait rögzítették, s csak bízunk benne, hogy az információk már a központi számítógéprendszerbe is bekerültek.
A december 19-én megjelent Subotičke novine hetilapban a következő hirdetés olvasható:
„Sretne Božićne Praznike – Kellemes Húsvéti Ünnepeket”
(Nem) kicsit fáj, de közlöm az illetékesekkel – akikkel nagyobb összegben mernék rá fogadni – hogy, uraim és hölgyeim, minden hiába: mi ezt is túl fogjuk élni!
