A bábeli nyelvzavar óta nehezen vagy egyáltalán nem értjük meg egymást. Ha valakit nem értünk meg, az ismeretlen marad számunkra, és ha valamitől igazán retteg az ember, az kétségkívül az ismeretlen. Amitől félünk, azt hatalmunkba akarjuk keríteni, de ha nem megy, elpusztítjuk. A feldolgozatlan félelem agressziót szül.
Ahhoz, hogy feldolgozzuk félelmünket, ismernünk, tudnunk kell. Elsősorban önmagunkkal kell tisztában lennünk, másodsorban aktívan részesei kellene lennünk a világnak, elkerülhetetlenül tanulnunk, fejlődnünk kell. A baj viszont az, hogy a tudás ma már csak az információ birtokbavételét jelenti. Birtokoljuk a tudást, de nem tudjuk használni. A bölcsesség pedig csak mesebeli fogalom. Hiányzik a szellemi felnőttség, senki sem tanít meg minket, hogyan kell tudni.
Ahol különbség van, ott ellentét is. Gondoljunk csak Káinra és Ábelre. A bűn gondolatban születik meg, a tett már csak a bűn következménye. Tökéletlenségünkből ered bűnösségünk és így agressziónk is. Milliónyi kicsinyes ok miatt lépett már az emberiség hibásan a történelemben. Elborult eszme, hirtelen felindulás, bosszú, vagy csak szórakozás kedvéért. Embert ölünk ezer dinár miatt, megtehetjük, hát leszúrjuk az utunkba kerülőt, vagy megverünk valakit, mert különbözik tőlünk.
Ha megfigyeljük, a magyarverések áldozatai, de elkövetői is többnyire fiatalok. Hormonok irányította kamaszok. Megjegyzem, felgyorsult világunkban a felnőtté válás lelassult, ma már a 25 éves is gyerek. Kamaszkorban pedig nem kell égbekiáltó indok, hogy valakit ellenszenvesnek tartsunk. Elég ha csak másként gondolkodunk, netalán csíkos pólóban vagyunk, megcsodáljuk valaki kedvesét, vagy más nyelven beszélünk. A fiatalok között pedig gyorsan csattan a pofon, alig várják, hogy bizonyíthassanak. Kiváltképp ha egy olyan társadalomban nőttek fel, ahol fél tucatnyi háború után is még összekeverik a nemzeti identitást és a nacionalizmust. Ahol az ideális férfi többre tartotta a puskát, mint a párját és úgy gondolta, hazafias tett a bűnözőket éltetni. Ahol hamis ideológiák maradandó sebeket ejtettek.
Kétélű penge kijelenteni, hogy igenis csak nemzeti alapon történtek az atrocitások. Csak akkor beszélhetünk róla, ha bizonyítani tudjuk. Ezt pedig a hivatalos szerveken kívül az elkövetők is tudják. Oktalanság azt hinni, hogy valaki beismeri: azért ütöttem meg, mert más nyelven beszél. Igaz, ha már itt élünk, kötelességünk ismernünk az ország nyelvét. Indokot a pofonra mindig lehet találni, mi pedig nap mint nap követelhetjük az igazságot, ordíthatunk, vagy közönybe menekülve duzzoghatunk, ha elöljáróink sem hallgatnak meg minket.
Félelmetes és téves azt hinni, hogy egy egész nemzet így gondolkodna. Félelmetes engedni azon kisebb neurotikus csoportok önkényének, ahol a megbecsülés alapja a nyers erő, az agresszió. Ideje végre belátni a bársonyszékek tulajdonosainak, hogy meg kell változtatni az üzenetet, az újabb nemzedékeket pedig más szellemben kell nevelni. Európába vezető utunkon pedig végső ideje jogállammá válni, komolyan venni a törvényeinket és ténylegesen kiállni az itt élők érdekeiért.
