Mit tegyen az ember, ha elkerül egy számára ismeretlen nagyvárosba, ahol saját magán kívül egy ázsiai fiatalembert is istápolnia kell? A válasz egyszerű: próbálja meg úgy élni mindennapjait, hogy az égből pottyant barát és ő is jól érezzék magukat, jól szórakozzanak, egészen addig, amíg a sors engedi.
Az utóbbi időben Kocsis Árpádnak köszönhetően a Magyar Szó olvasói igen sok érdekes dolgot tudtak meg Ausztria fővárosáról, így én még annyit se szándékozok leírni Bécsről, mint amennyit a címben írtam, s csakis azért került be a címbe az osztrák város, mert a történtek ott zajlottak 2002-ben. A lényeg a „fűszeren” lesz, vagyis a kínain.
Neve: Pi Hszin-vej (Pi Xin Wei)
Neme: férfi
Életkora: 19 év
Magassága: 168 cm (a vej azt jelenti: nagy...)
Súlya: 60 kg
Haja színe: festett vörös
Körme: európai férfihoz mérten szokatlanul hosszú
Egy hónapja éltem Bécsben, amikor egy nap benyitottam a havonta 170 euróért bérelt lakásba, ahol egy akkora hátizsák fogadott, mint én. Gazdája nem volt ott, de az oldalán megnéztem a tulajdonos adatait: Pi Xin Wei, Xian, China. Vagyis: az ösztöndíjasokkal foglalkozó iroda egy kínait küldött nekem lakótársként, aki tíz perc múlva meg is érkezett. Bemutatkoztunk, s ekkor kiderült, hogy ő (még) nem beszél se németül (azért jött Ausztriába, hogy megtanulja a nyelvet), se angolul, magától értetődően a magyar és a szerb nyelvről még nem is nagyon hallott. Ezen adatok ismeretében én már azt is megkérdőjeleztem, hogy kínaiul tud-e... Az első este igen érdekes volt, mivel a kommunikáció igencsak akadozott, így abban maradtunk, hogy felváltva mondunk egy nevet, amit a másik megért. Én Jao Minggel, az első NBA-ben játszó kínai kosárlabdázóval indítottam, amit vállveregetés követett. Ő Vlade Divaccal válaszolt, majd mielőtt én még bármit mondhattam volna, hozzátette: Peđa Stojaković. Na, nekem se kellett több: Mao Ce-tunggal, Lao-cével és Jackie Channel tromfoltam, s e nevek hallatán ő örömében az ágyon ugrált. Az örömmámor akkor kezdett megszűnni, mikor ő Slobodan Miloševićet „dobta be a játékba”, s neki is elment a kedve mindentől, amikor én azt mondtam, hogy: Bruce Lee. A Slobodan Miloševićhez nem fűznék külön kommentárt, Bruce Lee pedig azért nem váltott ki örömet újdonsült barátomban, mivel – és ezt kézzel-lábbal magyarázta el – nem Kínában, hanem az Egyesült Államokban, San Franciscóban született, így nem tekinthető igazi kínainak. A Slobo és Lee okozta kölcsönös másikból való kiábrándulás után úgy döntöttünk, elmegyünk aludni.
PI HSZIN-VEJ, BU CAJ DZSIA
Pár héttel később a kínai már járt német órákra, így ő hajnalban kelt, én pedig megvártam, míg hasamra süt a nap. Novemberben ezt igen sokáig tartott kivárni. Egyik reggel azonban arra ébredtem, hogy szörnyű hangok jönnek a fürdőszobából. Hrrrrrrrrrrrrrrrr, hrrrrrrrrrrrrrr, aztán egy kis szünet, majd minden kezdődött elölről. Megrémültem, mert tudtam, hogy ezeket a hangokat csakis a kínai okozhatja, európai ember erre nem képes. Kopogok a fürdőszoba ajtaján, válasz: hrrrrrrrrrrrrrrr. No, mondom, egy életem, egy halálom, én benyitok, lesz, ami lesz. Így is tettem, s mit látok: Pi áll a tükör előtt, s mint egy félőrült, hörög és hörög és hörög.
– Apikám, neked mi a jó ég bajod van? Megőrültél?
Ő abbahagyta, majd elmagyarázta, hogy a német órán ő lesz az egyik ügyeletes, akinek párbeszédet kell folytatnia a tanárnővel. S azt is neki kell megkérdeznie az órát vezetőtől, hogy hány óra van, ám a „wieviel Uhr ist es” kérdéssel igen sok baja van, ugyanis, az általa ismert kínai nyelvben nincs r hang, így azokkal a szavakkal, amelyekben ez a kimondhatatlan r szerepel, nagyon sok gondja van. Próbáltam segíteni rajta, kérdem, hogy csinál a motor? Azt mondja: br. No, mondom, ez az, akkor most mondd, hogy motor. Válasz: motorrrrrrrrrrrrr. Még öt percig berregett ott nekem hajnalok hajnalán, aztán, hála Isten, elment a német órára.
Két hónappal később már egész jó belejött a német nyelv rejtelmeibe, s kiderült, hogy kínaiul is tud, ugyanis a felettünk levő emeletre tíz ázsiai egyén érkezett. Valamennyien 19 évesek voltak, valamennyien nyelvet jöttek tanulni, és volt még egy közös tulajdonságuk: valamennyien az én kínaimat (elnézést, hogy kisajátítottam) tekintették a mentoruknak, aki elmondta, mikor hol kell jelentkezni, mit csináljanak, hol egyenek, igyanak, vásároljanak... A gond csak akkor volt, amikor a nemrég érkezett kínaiak keresték az én Pi barátomat, aki abban a pillanatban éppen házon kívül volt. Ez úgy zajlott le, hogy kopogott a kínai, én ajtót nyitottam, ő megkérdezte: Pi Hszin-vej? Én meg mondtam, hogy: Pi Hszin-vej ist nicht zu Hause. Mivel ő ezt nem értette, megint megkérdezte: Pi Hszin-vej? Én meg megint elmondtam, németül, angolul, magyarul és szerbül, hogy nincs itthon. Mivel ezeket se értette, így becsuktam előtte az ajtót, így vetve véget ennek a kérdezz-feleleknek. Egy nap az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha kínaiul is megmondanám a kopogtatóknak, hogy Pi Hszin-vej nincs itthon. Kedves szobatársam megtanított a „Pi Hszin-vej, bu caj dzsia” mondatra, s alig vártam, hogy valamelyik honfitársa akkor keresse őt, amikor nem lesz itthon. Pár nappal később végre eljött a nagy pillanat. Kopogtak, ajtót nyitottam, s először illedelmesen köszöntem.
– Nyi háó!
Láttam a kínai arcán a meglepődöttségcet, s ő is visszaköszönt, szintén egy nyiháóval, majd feltette az általam napok óta várt kérdést:
– Pi Hszin-vej? – és most tessék figyelni, amikor én válaszoltam:
– Pi Hszin-vej, bu caj dzsia! – és gondoltam magamban, na, ferdeszeműkém, erre varrjál gombot.
Ő annyira nem jött zavarba, sőt megörült, és elkezdte kínaiul darálni a mondatokat. Hogy mit, fogalmam sincs, gondolom azt, hogy mit üzen neki. Amikor egy perc után levegőt vett, megint elismételtem, amit tudtam:
– Pi Hszin-vej, bu caj dzsia.
Ő ismét bólintott, ezt tudomásul vette, láttam az arcán a szánalmat (te idióta, szedj érelmeszesedésre Cavintont, ezt mondtad hatvan másodperce is...), és megint elkezdte kínaiul a mondókáját. Ekkor már én is kibuktam, s megkérdeztem tőle ordítva, magyarul:
– Hát te őrült, nem gondolhatod komolyan, hogy néhány nap alatt megtanultam a nyelveteket! – ő erre elmosolyodott, s folytatta. A kérdezz-felelek vége ugyanaz lett, mint akkor, amikor még nem „beszéltem” kínaiul. Becsuktam előtte az ajtót, s vártam, hogy Pi hazajöjjön, s mondjam neki:
– Keresett a barátod, menj fel az emeletre, kérdezd meg, mit akar, én nem értettem.
ELTŰNT A KÍNAI BARÁTOM
Négy hónapos bécsi pályafutás végeztével még éveken át tartottuk a kapcsolatot. Később ő is visszament Kínába, s mindig kérdezte, hogy mikor megyek a szerinte kisvárosába, Hszianba. (Kisváros, 8 millió lakos. Nem akartam mondani, nem láttál te még kisvárost). Aztán sikerült annyi pénzt összegyűjtenem, hogy kifizessem a menettérti repülőjegyet a Budapest–Peking útvonalon. Írtam neki, hogy szerintem pár hónapon belül meglátogatom majd, s mivel újságíró vagyok, írok majd cikkeket a városáról, Kínáról, róla és az ottani életről. Pár napra rá, neve már nem szerepelt az chatprogramon az ismerőseim között, a telefont se vette többé fel. Hogy csak megijedt, vagy barátságunk a kínaiak által demokráciának nevezett életforma miatt szakadt meg, talán sose fog kiderülni. Mindenesetre nagyon örültem, hogy megismerkedtem vele, s még ma is eszembe jut az a telefonbeszélgetés, mikor az utánam érkező, olasz szobatársáról kérdeztem:
– Áá, nem nagyon kedvelem. Nem megyünk együtt pizzázni, nem beszélgetünk, s néha úgy érzem, mintha levegőnek nézne, nem is figyel rám. Jánosz (így szólított), mikor lesz velem valaki olyan jó, mint amilyen te voltál?
Kedves Pi Hszin-vej, a kérdésedre akkor se tudtam és most se tudok válaszolni. Csak azt tudom, hogy a hozzád való jóságomat, figyelmemet valaki odafentről többszörösen visszafizette. És ha van olyan e sorok olvasói között, aki esetleg még nem döntötte el, mi lesz az újévi fogadalma, annak ajánlom, hogy legyen az: odafigyelek a szeretteimre, azokra, akik fontosak a számomra. Meglátják, aki így tesz, nem fogja megbánni.
B(oldog) ú(j) é(vet) k(ínai barátom)...
