Sándor Zoltán a kilencvenes években egyetemistaként kezdett el újságírással foglalkozni, az olvasók a Képes Ifjúság hasábjain találkozhattak először a nevével. Később a Magyar Szó nagybecskereki tudósítója, majd belpolitikai újságírója lett, három éve a Belföld rovatot vezeti. A szabadkai szerkesztőség egyik meghatározó tagja, a Sándorzoli, így egybemondva, lobbanékony és szókimondó, őt az utóbbi húsz év minden egyes napján felháborította valami – vallja nevetve. „Civilben” is hű a betűkhöz, szépprózát, filmkritikákat ír, a Sikoly irodalmi folyóiratot (fő)szerkeszti. Tavaly ő kapta meg az év újságírója díjat. Ennek apropóján invitáltuk beszélgetésre.
Számos tevékenységben forgácsolódsz el, vagy ha úgy tetszik, számos dologból építkezel. Hogyan osztja fel a nap huszonnégy óráját a benned lakó szépíró, filmkritikus, folyóirat-szerkesztő és újságíró?
– A külső szemlélőnek sokszor úgy tűnhet, hogy felaprózom magam, azonban csak így vagyok teljes. Biztosra veszem, hogy a napi tíz-tizenkét órás belpolitikai készenlétet csak annak köszönhetően tudom elviselni, hogy a megmaradt időmet a szépirodalomnak (olvasás, írás, folyóirat-szerkesztés), illetve a film és a zene iránti rajongásomnak szentelem. Örömmel venném, ha az utóbbiakra több idő jutna, de adott helyzetben ez nehezen valósítható meg. Az időbeosztást illetően igyekszem a lehető legminimálisabbra venni az üresjáratokat, ami miatt olykor a szeretteim szememre vetik, hogy képtelen vagyok lazítani, de úgy vélem, hogy bizonyos téren szükség van a szigorú önfegyelemre.
A magyarországi és a szerbiai sajtótermékek többsége valamelyik párthoz húz, egy közszolgálati kisebbségi lap azonban nem teheti le a garast egyetlen párt mellett sem. Megvalósítható egyáltalán az abszolút semlegesség, s az olvasói igény vajon találkozhat-e a szerkesztői szándékkal e tekintetben?
– Először is két dolgot kell tisztáznunk: az első az, hogy az abszolút semlegesség sohasem valósítható meg, hiszen az embert, kialakult identitásának szövevényes összetevői mellett, naponta számtalan impulzus éri minden irányból, ami befolyásol(hat)ja tevékenységében, és ez az újságíróra, a szerkesztőre és az olvasóra is vonatkozik; a második pedig az, hogy egy kisebbségi lapnak sajátos helyzetéből adódóan, azzal a feltett szándékkal, hogy hozzájáruljon a közösség fennmaradásához és szellemi gyarapodásához, a teljes közösséghez szólnia kell. A fogalom filozofikus meghatározásától eltekintve, és csupán a pártpolitikát véve figyelembe, az elfogulatlanság igenis megvalósítható, azonban nagyon nehéz a politikai semlegességet prezentálni egy elfogult olvasó irányában. A Magyar Szó ellen számtalan bírálat hangzik el ilyen téren (is), kezdve attól, hogy szembe megyünk a közösséggel, azon keresztül, hogy a legnagyobb vajdasági magyar párt és a Magyar Nemzeti Tanács szócsövének szerepét töltjük be, egészen addig, hogy a Demokrata Párt csatlósai vagyunk. Ezen a helyen nem áll szándékomban magyarázkodni, sem példákat felsorolni cáfolat gyanánt, annyit azonban mindenképpen elmondanék, hogy egyes politikusoknak és szimpatizánsaiknak azt kellene letisztázniuk magukban, hogy az újságíró nem pártpolitikát folytat, hanem tájékoztat és elemez (sajnos vannak ellenpéldák is), ezért tevékenysége során csakis a tényekre és a mögöttük lévő összefüggésekre kell összpontosítania. Elfogulatlanságom biztosítéka, hogy van egy kialakított értékrendem, amit nem tudnak befolyásolni a különböző pártok álláspontjai. Meggyőződésem, hogy újságírónak nem lenne szabad párttagnak lennie: a kettő összeegyezhetetlen. Az újságírónak meg kell őriznie szellemi autonómiáját.
A Magyar Szó honlapjának hozzászólói gyakran vádolják a lapot liberalizmussal, vagy éppen konzervativizmussal. Véleményed szerint a rovatod (azon belül te magad) felcímkézhető-e az említett „izmusok” bármelyikével is?
– Megtörtént, hogy egy héten belül mindkettővel megvádoltak, természetesen valami mélységesen elítélendőt értve a fogalmak alatt, pedig önmagában sem a liberalizmus, sem a konzervativizmus nem negatív előjelű. Ugyanakkor mindkét fogalomnak az idők során helytől függően nagyon megváltozott a jelentése, például az Egyesült Államokban a kettő kéz a kézben jár, és legfőbb „ellensége” a szociáldemokrácia, Magyarországon pedig – legalábbis a politikai retorikában – a kettőnek szinte érintkezési pontja sincs egymással. Meggyőződésem, hogy nagyon sok vajdasági magyar, aki Belgrádban még többnyire liberális elveket vallana, Budapestre érve már hithű konzervatív lenne. A politikai ideológiák közül hozzám talán legközelebb a szociáldemokrácia áll, de ha mindenképpen a két fentivel kell meghatároznom magam, akkor azt mondanám, hogy konzervatív liberális vagyok – és ez valószínűleg az általam szerkesztett rovaton is látszik. Egyrészt a történelmi liberális politikai mozgalmak célkitűzéseivel összhangban fontosnak tartom az emberi és a polgári szabadságjogok érvényesülését; másrészt pedig azt vallom, hogy bizonyos hagyományos értékek: a család szentsége, a szeretet, az igazságosság, a becsületesség, a gerincesség és hasonlók, sohasem relativizálódhatnak a napi érdekek függvényében!
A politikai újságírás egyet jelent az örökös célkeresztben levéssel, ami legtöbb esetben felemészti az embert. A bírálatok, verbális támadások kereszttüzében mennyire űzhető hivatásszerűen ez a munka?
– Megtörtént, hogy egyes írásaim miatt közeli ismerőseim haragudtak meg rám, és az, hogy később az idő engem igazolt, már nem számít nagy elégtételnek – a seb megmarad. Az újságírás azért szép pillanatokat is tartalmaz. A tavaly megjelent, Szerény emberekre vágyom mostanában című vezércikkemre számos visszajelzés érkezett, még ismeretlen személyektől is. Az olvasók persze nem tudhatják, hogy az általam szerkesztett oldalakon megjelent interjúk, kommentárok, riportok mennyire tükrözik szerkesztői elképzeléseimet, de tudják ezt a kollégák, akikkel nap mint nap együtt készítjük az újságot, s ami nagyon fontos a számomra: ezt a díjat a kollégáktól kaptam. Egy polgár vallomásai című kötetében Márai Sándor írja, hogy „az újságírás lehet szomorú kenyér is, lehet »hivatás«, de legtöbbször csak idegállapot”. Annyit tennék hozzá, hogy nagyon sok alázat kell az újságírói tevékenységhez. Ha jól végzi munkáját, az újságírót mindig érni fogják támadások, amelyek sok esetben igazságtalanok, és az újságírónak a hivatása iránti alázatból zokszó nélkül el kell viselnie ezeket a támadásokat. Hogy az újságíróban megbúvó ember hogyan éli ezt meg, az már más lapra tartozik…
Mindig csodáltam azokat az embereket, akik képesek párhuzamosan politikai újságírással és irodalommal, művészeti tevékenységgel foglalkozni. Egyszerűen nem is értem, hogyan lehetséges félretenni az egyiket, majd elővenni a másikat és fordítva. Miként lehetséges, hogy az egyik – talán inkább a politikai újságírás – szépen lassan, módszeresen el ne sorvassza a másikat – többnyire az alkotóművészetet. Sándor Zoltán is ezek közé az emberek közé tartozik. Hihetetlen munkabírásával, széleskörű műveltségével és tájékozottságával képes látástól vakulásig napi belpolitikai oldalakat szerkeszteni, látleletszerű kommentárokat írni, emellett pedig irodalmi folyóiratot menedzselni, filmesszét, szépprózát alkotni. Nemcsak mentális értelemben tűnik lehetetlennek ez a mutatvány, hanem időbeli vonatkozásában is. Éppen ezért van egy sejtésem. Sándor Zoliból nem csak egy van. Szerintem minimum kettő. Azt se tudom, hogy melyikük jött el ma átvenni a díjat, de abban biztos vagyok, hogy ez az oklevél jó kezekbe kerül. Pressburger Csaba, főszerkesztő (Elhangzott a díjátadó ünnepségen 2010. dec. 23-án ) |
