Erre a célra 16 millió dinárt hagytak jóvá, a projektumot elfogadta a Tartományi Képviselőház, s a szaktitkárság beépítette a munkanélküliséget felszámoló stratégiájába. Egyszersmind felmérést is szerettek volna készíteni arról, hogy hol, milyen káder hiányzik, hány munkanélküli főiskolát vagy egyetemet végzett fiatal vár a városokban munkalehetőségre. Ahogy a titkár fogalmazott, orvosságot kerestek e reménytelen munkahelyszerzés ellen, és azt szerették volna, ha tudatosodik a magasan szakképzett káderekben, felesleges hiú ábrándokat kergetni, ne várjanak reménytelenül a munkahelyre, inkább éljenek a kínálkozó lehetőséggel. Arról, hogy elégedett-e a projektumra kiírt pályázat végeredményével, a következőket nyilatkozta a Magyar Szónak:
‒Csak részben vagyok elégedett, ugyanis mindössze 36 fiatalt tudtunk elhelyezni, 20 vajdasági községben, ami talán lehangoló adat is lehetne. Megjegyzem, elég bonyolult projektum volt ez, nem volt könnyű megvalósítani, elég sokat kellett tárgyalnunk a jelentkező fiatalokkal, az önkormányzatok képviselőivel és az adott helyeken az érdeklődő munkaadók, vállalatok, intézmények igazgatóival. Meglehetősen nehéz volt összehangolni az érdekeket, és választ találni azokra a kérdésekre, amelyek felmerültek. Amikor tavaly augusztus 16-án elkezdtük a községek kiképzését és felkészítését az adódó lehetőségre, abban bíztunk, hogy örömmel fogadják és kapva kapnak az alkalmon. Sajnos azt kellett tapasztalnunk, hogy a Vajdaság 45 községe közül mindössze 20-an készítettek el elemzést és felmérést a káderhiányról az adott helyen. Amint ezen túljutottunk, szeptember 16-án kiírtuk a pályázatot a fiatalok részére, és akkor beindult az érdeklődési hullám. Vagy 250-en telefonáltak, érdeklődtek nálunk, s mi már kétségbe voltunk esve, hogy nem lesz elég pénzünk ahhoz, hogy a sok fiatal kádert elhelyezzük, s az is izgatott bennünket, hogy elég munkahelyet sem tudunk találni. Az első érdeklődési szakasz után lassan kezdett kikristályosodni a helyzet a fiatalok körében. Legtöbbjük rádöbbent arra, nekünk nem az a célunk, hogy ők utazzanak az adott munkahelyre, hanem bizony azt szeretnénk, hogy odaköltözzenek a kiválasztott faluba, településre, és két éven át ott éljenek, dolgozzanak. A legtöbbjük azt képzelte el, hogy az adott nagyvárostól, ahol élnek, 10-15 kilométerre találunk nekik munkát, felveszik a különböző juttatásokat, és majd szépen utazgatnak nap mint nap. Amikor rádöbbentek, hogy ez így nem fog menni, tömegesen elálltak.
Mik voltak a feltételek?
– Mindenképpen azt kértük, hogy az adott szakterületen egy meghatározott helyen létesítsenek munkaviszonyt az érdeklődők, szerződéssel két évre kötelezzék el magukat, és mi ennek fejében a havi fizetésükön túl havonta 10 000 dináros külön juttatást adunk nekik, 6000 dinárt szánunk minden hónapban a járulékokra és az adókra, ezenkívül havi 4000 dinárt fizetünk az ott-tartózkodásra. Ezzel legfőképpen az volt a célunk, hogy a falvakban és a kistelepülésekben a főiskolát, egyetemet végzett káderekkel javítsunk az ottani életszínvonalon, hogy állandó orvosa legyen az adott településnek, aki éjjel-nappal ott él a helybeliekkel, és szolgálatot teljesít. Ugyanígy állatorvosa, agronómusa, pedagógusa és minden más szükséges szakembere legyen a falunak. Mire lezárult a projektum, tavaly december végén, kiderült, hogy 36 érdekelt maradt mindössze. Velük a megbeszélt és a dokumentumba foglalt módon szerződést írtunk alá, amelyben kötelezték magukat, hogy két évig megszakítás nélkül a kiválasztott helyen fognak dolgozni, ugyanúgy mi szerződésben vállaltuk, hogy pénzelni fogjuk a projektumot, a munkaadó pedig szintén kézjegyével látta el a szerződést, és vállalta, hogy foglalkoztatja a szóban forgó kádereket. Január elsejétől kezdtek el dolgozni, be kell valljam, három-négy esetben adódtak gondok, leginkább azzal volt baj, hogy a kijelölt helyre érkezett káderek nem voltak megelégedve a körülményekkel vagy a fizetéssel. Próbáltuk megoldani a helyzetet, egyetlenegy olyan eset volt, hogy a szerződést kötő személy elállt a vállalt kötelezettségétől.
Valójában olyan végzettségű fiatalok jelentkeztek, akikre szükségük volt, vagy egészen más területről érkeztek Önökhöz a beadványok?
– Tulajdonképpen a projektum arra volt jó, hogy községenként elgondolkodjanak, és felmérést készítsenek, hogy milyen káderhiánnyal küzdenek. Ezért találom bosszantónak azt, hogy mindössze 20 községben vették maguknak a fáradságot az érintettek, a többiek felületesen viszonyultak. Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy mindenhol nagy szükség van szakorvosokra, általános és középiskolai angol és német szakos tanárokra, egyáltalán pedagógusokra, agrármérnökökre, gépészmérnökökre, építőipari felügyelőkre és gyógypedagógusokra. Szakorvosok egyáltalán nem jelentkeztek a pályázatra, angol és német szakos tanárok is csak elvétve, ugyanez mondható el a defektológusokra is. A felügyelők esetében pedig azzal volt gond, hogy bizonyos fokú szakmai tapasztalat is szükségeltetett, így nem sikerült megfelelő kádert találni. A 36 munkahelyet betöltő személy között legtöbb az orvos, sok a mezőgazdasági mérnök, szakember, van közöttük mezőgazdasági közgazdász, pedagógus elég szép számban, jogász és közgazdász is. Mi arra számítottunk, hogy legalább 50 – 60- an fognak majd jelentkezni. Sajnos nem így történt.
Levonva a következtetéseket a jövőben indítanak-e majd hasonló projektumot?
– Arra számítunk, hogy ennek most kétéves kifutási ideje lesz, de úgy tervezzük, hogy idén is kezdeményezni fogunk valami hasonló jellegűt, de ezúttal arra törekszünk, hogy leegyszerűsítsük a pályázatot, és megpróbáljuk teljes mértékben magunkra vállalni a káderek pénzelését, ugyanis sok esetben kiderült, a község annyira elszegényedett, hogy nem tudja finanszírozni az odaérkező szakembereket. Ezenfelül, mivel birtokunkban van egy adattár, melyből kiderül, hogy Vajdaság-szerte milyen profilú szakemberekre van szükség, felvesszük a kapcsolatot a tartományi oktatási titkárral, és közösen eltervezzük majd, hogy őszre már olyan szakágakat indítunk a középiskolákban, amelyek hiányszakmának számítanak Vajdaság-szerte. Ugyanezt fogjuk tenni a főiskolák és az egyetemek esetében is, és megpróbálunk serkentőleg hatni a községekre, hogy ők maguk neveljenek ki kádereket, ösztöndíjazzák egy adott szakterületen a fiatalokat, segítsék őket képzés pénzelésében. Megállapodás szerint ennek tetemes részét a tartomány is átvállalhatja magára. Különösen fontos lenne ez a magyarlakta területeken, mert például Csókáról számos magyarul tudó pedagógusra érkezett igény, aminek mi nem tudtunk eleget tenni. Biztos, hogy az adott közegből kellene kinevelni megfelelő szakembereket, ez lenne a helyes megoldás. Egyértelmű, hogy Szerémségben például nem tudunk olyan szakembert találni, aki megfelel a Csókán szabott feltételeknek.
